December 4., Szent Borbála napja, hazánkban a "második Bányásznap" szeptember első vasárnapja után. Borbálát a középkor óta tisztelték a bányászok (és mások is), mint védőszentjüket, de mellette több patrónusuk is volt. A szocialista rendszerben azonban nem folytatódhatott ez a hagyomány. 1950-ben az akkori kormány úgy döntött, hogy a továbbiakban szeptember első vasárnapján lesz a bányászünnep, emlékeztetve az 1919. szeptember 6-i tatabányai csendőrsortűz bányász áldozataira. Így volt ez egészen 1989-ig, amikor a rendszerváltozás előszeleként december 4-én a budavári Mátyás-templomban ismét adózhattak a bányászok Szent Borbála tiszteletének. Azóta két Bányásznapunk van: szeptember elején az önfeledt, vidám együttlét, szórakozás, míg december 4-én a csendes, meghitt emlékezés és ünnepi istentisztelet a jellemző.

Ki volt Szent Borbála? A középkor egyik legismertebb szentje és vértanúja a kis-ázsiai Nikomédia városában (a mai Törökország területén, Izmit város közelében) élt a IV. században. A római katolikus egyházban a tizennégy segítőszent egyike. Borbála napján, december 4-én eleink cseresznyeágat vágtak, és vízbe tették. Ha a faág karácsonyig kivirágzott, az eladósorban lévő lány közeli férjhezmenetelre számíthatott.

Borbála legendáját nálunk az Érdy-kódex örökítette meg először a 16. század első harmadában. Neve a 'pogány' jelentésű Barbarus latin név nőnemű változata. Nemzetközileg a Szent Barbara névalak ismert, az ortodox kereszténységben Barbara nagyvértanúként tisztelik.

Előkelő pogány édesapja, Dioscuros, féltve szép leányát a keresztény vallástól, gyakorta egy magányos toronyba záratta. Borbála e fogságában hírt kapott az alexandriai bölcsről, Órigenészről, és levélben arra kérte, hogy ismertesse meg Krisztus tanításával. Órigenész elküldte hozzá Bálint nevű papját, aki titokban megkeresztelte.

Apja, hogy kedvében járjon leányának, fürdőházat építtetett neki, Borbála azonban az ott álló bálvány szobrát összetörte, és a falba egy harmadik ablakot is vágott, hogy a Szentháromságra emlékeztesse. A féktelen haragra gerjedő Dioscuros meg akarta ölni lányát, aki a pusztába menekült előle, de két pásztor visszahurcolta. A pogány férfi apához méltatlan kegyetlenséggel megkínoztatta Borbálát, majd elküldte a császárhoz, hogy ítélje halálra. Maximianus felszólította a szüzet, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, s amikor a lány megtagadta ezt, megkínoztatta és börtönbe vetette. A főbíró végül fejvesztésre ítélta, amit kegyetlen módon Borbála apja hajtott végre. A szörnyű tett után hazafelé menet azonban megkapta büntetését: villám sújtotta agyon, nem maradt más belőle, csak egy marék hamu.

Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők, a várak, erődök védőszentje, akit pálmaággal, toronnyal, kehellyel, könyvvel szoktak megörökíteni. A középkori városok puskaporos tornyát gyakran nevezték el Szent Borbáláról, hogy a szent segítsen megóvni a veszélyes anyagot a felrobbanástól.

Borbála neve nem szerepel a korai keresztény írásokban és a Martirologium eredeti változatában sem. Tisztelete azonban a 7. századtól elterjedt és ma is erős. A legendáját övező történeti bizonytalanságok miatt 1969-ben kikerült a katolkus naptárból, de az évszázadok alatt kultusza annyira megerősödött, hogy mindmáig nem szűnik, és ezt a katolikus egyház sem ellenzi.

Szent Borbála kehellyel. (Lőcsei Pál műhelyében készült faszobor, 1500-as évek eleje. A liptószentmiklósi Múzeum Ladislava Mattyasovszkého gyűjteményéből.)