A település és a bányászat története

Rudabánya Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Kazincbarcikától 15 km-re északra található kisváros. Lakóinak száma kevesebb mint 3000 fő. Amint a neve is sejteti, múltja szorosan kapcsolódik a bányászathoz. Hírét elsősorban ennek a hol magasan szárnyaló, hol éppen csak vegetáló iparágnak köszönheti. De több más oka is van annak, hogy itthon és külföldön egyaránt tudnak róla. A paleontológia az emberré válás felé haladó, 8-10 millió évvel ezelőtt élt ősmajom, a Rudapithecus hungaricus (újabb nevén Dryopithecus brancoi) lelőhelyeként ismeri. A mineralógusok gazdag, sok tekintetben egyedülálló ásványtársulása miatt becsülik és keresik fel egész Európából. A művészettörténet több évszázad stílusjegyeit, alkotásait őrző református templomát mondhatja magáénak.

Az irodalomtudomány azért tartja számon, mert 1725-ben itt született gróf Gvadányi József lovasgenerális, író, aki egy évszázadon át a legolvasottabb magyar szerzők közé tartozott. S végül, de nem utolsósorban Rudabányán található az országos gyűjtőkörű Érc- és Ásványbányászati Múzeum, amely a hajdan szebb napokat látott szakma honi históriájával ismerteti meg a látogatókat a legrégibb időktől napjainkig. Sorolhatnánk még a példákat, de talán ennyi is elegendő annak érzékeltetésére, hogy a település milyen sok kultúrtörténeti érdekességgel rendelkezik.

A következőkben a bányászat szemszögéből mutatjuk be a város és közvetlen környéke távoli múltba vesző, érdekes és változatos történetét. Nem is tehetnénk másként, hiszen itt minden ehhez az ősi mesterséghez kapcsolódott, még olyan dolgok, események is, amelyek látszólag távol álltak tőle. Munkánk során főként arra a gazdag irodalomra támaszkodtunk, amely Rudabányáról az elmúlt 150 évben, Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótára című könyve óta napvilágot látott. Néhány esetben mostanáig még nem publikált kéziratokat és kutatási eredményeket is felhasználtunk rövid összefoglalásunkhoz. Kiemelt figyelmet fordítottunk a kezdetekre, abból a meggondolásból, hogy ez különös érdeklődésre tarthat számot. Ugyancsak nagyobb teret szenteltünk a középkornak, mert erre az időszakra esett a település és a bányászat első virágkora. A dokumentumokban viszonylag gazdag utolsó 300 év sok-sok említésre méltó eseménye közül csak azokat emeltük ki, amelyek valamilyen okból fontosak, érdekesek voltak. Fokozottan érvényes ez a nagyüzemi vasércbányászat mozgalmas időszakára.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Rudabánya, pontosabban a tőle északkeletre húzódó kicsiny Rudabányai-hegység nem csak hazánk, hanem egész Európa egyik legrégibb bányahelye. Ezt annak köszönheti, hogy másodlagos rézásványokat is tartalmazó, hidrotermás metaszomatózis útján keletkezett és a hegységképző mozgások hatására kiemelkedett vasérctelepe az előfordulás több pontján – valószínűleg a mai településhez legközelebb eső délnyugati végén, a Kápolna-hegyen és központi, legmagasabb részén, a Villanytető környékén – a sokmillió éves lepusztulási folyamat következtében a felszínre bukkant. A terület eredeti felszínét gyökeresen átalakító külszíni termelés megindulása, illetve kiteljesedése előtt itt járt szakemberek is szólnak erről a kedvező adottságról (Guckler Gy., 1882; Edvi Illés A., 1900). A meredek hegyoldalakba vájódott vízmosások szintén több helyen feltárhatták a csekély földréteg által fedett érctesteket. Az e tájon megjelent első embereknek így keresniük sem kellett a lelőhelyet, szinte belebotlottak a hatalmas vörös, barna és fekete sziklák alakjában megjelenő vasércbe és a repedéseit kitöltő, illetve a mállás következtében a felszínen szanaszét heverő élénk színű rézásványokba. Nem kétséges, hogy azonnal megkezdték a szükségleteiknek megfelelő és technikai lehetőségeik által elérhető nyersanyagok kiaknázását. Kezdetlegességük ellenére ezek a tevékenységek már a korai bányászati műveletek körébe sorolhatók. (Nemhiába mondják tehát, hogy a bányászat a legrégibb mesterség.) Az ősidőkben megindult folyamat népenként és koronként változva, fejlődve és olykor törvényszerűen visszaesve egészen napjainkig tart. Vagyis amióta emberek élnek ezen a vidéken, kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig folyt valamilyen szintű bányászkodás a Rudabányai-hegységben.

Kevés hely büszkélkedhet ezzel a világon!

Nehéz helyzetbe kerülünk, amikor az őskőkortól a korai középkorig terjedő, talán százezer évnél is hosszabb időszak bányászatáról kívánunk szólni. A későbbi, mind nagyobb területet elfoglaló és egyre intenzívebb termelés, különösen a modern kori külszíni fejtés ugyanis jórészt eltüntette, megsemmisítette az ősi munkálatok nyomait, tárgyi emlékeit. Konkrét bizonyítékok híján ezért többnyire csak feltételezésekbe, találgatásokba bocsátkozhatunk, legfeljebb a régészeti leleteket hívhatjuk segítségül vagy kézenfekvő hazai és külföldi párhuzamokat kereshetünk. Mindez körültekintésre, megfelelő óvatosságra inti a kutatót.

Mi az, amit a kezdetekről biztosan állíthatunk? Vitathatatlan, hogy a környék hozzáférhető és erre alkalmas kőzeteit már a paleolit kor (a kezdetektől a Kr. e. 8000-ig terjedő időszak) embere eszközkészítésre használta. Előbb csak összegyűjtögette az útjába kerülő, szerszámként használható kődarabokat, majd a legjobbnak bizonyuló anyagokat tudatosan kereste, letördelte és formálta. E tekintetben a Telekes-tetőn felszínre bukkanó kvarcporfír, valamint a több helyen megtalálható tengeri üledékes kőzetek jöhetnek szóba. Bár ezek a megmunkálás szempontjából nem olyan kedvező tulajdonságúak, mint amilyenek például a közeli Bükk-hegység őskori leleteiből ismeretesek, de helyi felhasználásuk valószínűsíthető. Joggal feltételezhetjük továbbá, hogy már a legkorábbi időkben megtalálták és kultikus célokra „termelték" a vastartalmú kőzetek mállásából származó, különböző árnyalatú vörös festékföldeket. Ezekhez minden különösebb nehézség nélkül nagy mennyiségben hozzájuthattak, s amint a körülbelül 40 ezer évesre becsült lovasi vörös festékbánya példája mutatja, fontos és szélesebb körre kiterjedő szükségleteket elégítettek ki (Vértes L., 1969). Két, viszonylag puha rézásvány, a zöld malachit és a kék azurit festékpor, esetleg egyszerűbb ékszerek készítésére lehetett alkalmas. Ennyiben merülhetett ki az őskőkor emberének bányászati tevékenysége Rudabánya környékén, bár az erről tanúskodó leletek még hiányoznak.

A neolitikumban (Kr. e. 5500-3400) a csiszolt kőszerszámok készítéséhez a célnak megfelelő helyi nyersanyagokat is használhattak. Rudabányán és környékén több kőbalta-leletről tudunk, amelyek a 20. századi nagy építkezések földmunkái során kerültek napvilágra. Nagy részük sajnos nem jutott múzeumba, hanem elkallódott vagy magángyűjteményekben rejtőzködik. Az újkőkor emberének találmánya a cserépedény-készítés. Mivel vidékünkön sokfelé található égetésre alkalmas agyag, feltehető, hogy itt is működtek a bükki kultúra vonaldíszes kerámiáit készítő fazekasok. E műveltség népének legnagyobb telepét a Rudabányától 18 km-re délkeletre levő, ma Edelényhez tartozó Borsod-Derékegyházán ásták ki a régészek. Jelentős lelőhelyük továbbá az aggteleki Baradla-barlang és bejárati előtere. A megfelelő nyersanyag feltárása és az agyaggödrökből való kitermelése szintén a bányászat első megnyilvánulásai közé sorolható. Egyébként a későbbi korokban is bőven találunk példát Rudabányán a helyi agyag felhasználására, sokszor éppen a bányászathoz kapcsolódóan, egészen a 20. századig.

A neolitikumban lép a történelem színpadára az őskori rudabányai bányászat legfontosabb, eddig még nem említett nyersanyaga, a termésréz.

Ez az „istenadta" fém különleges helyet foglal el a metallurgia múltjában. Mivel tiszta, elemi állapotban található, olvasztás, kohósítás nélkül, közvetlenül is felhasználható. Ez a sajátos tulajdonsága tette lehetővé, hogy igen korán, még az ércekből történő fémelőállítás kialakulása előtt megismerje és felhasználja az ember. Bár a réz a legnagyobb mennyiségben megtalálható termésfém, de viszonylag kevés hely volt Európában, ahol a felszínen, és ráadásul huzamosabb termelést biztosító tömegben bukkanhattak rá távoli elődeink. Egy ilyen rézlelőhely több tízezer négyzetkilométeres terület számára biztosíthatta a kizárólagos hozzáférési lehetőséget. Közéjük számíthatjuk Rudabányát is. Nem ismerünk a Kárpát-medencében ennél gazdagabb és a korai kiaknázás szempontjából kedvezőbb adottságú termésréz-előfordulást! Ezt az állítást támasztja alá a német F. E. Brück-mann 1727-ből származó információja, miszerint az itteni ércbánya egész Magyarországon a legbővebben szolgáltatja a rézásványokat, pedig a termésréz jelentős részét előzőleg már kitermelték, és a Felvidék, valamint Erdély bányászata még javában virágzott (Brückmann, 1727).

A régészeti leletek tanúsága szerint a réz felhasználása a Kárpátok övezetében az újkőkorban, Kr. e. 5800-5200 táján kezdődött. A rezet és rézásványokat ekkor még csak alkalomszerűen és különbözőképpen dolgozták fel. Azuritból és malachitból gyöngyöket, ékszereket csiszoltak, termésrézből hidegalakítással (kalapálással) árakat, tűket készítettek.

A rézlelőhelyek megtalálása valószínűleg nem tudatosan, hanem a stratégiai fontosságú kőnyersanyag keresése és gyűjtése, esetleg bányászata közben, mintegy mellékesen történt. A jelzett időszakból ismert réztárgyak összsúlya nagyon csekély, ami a réztermelés esetlegességére, alacsony szintjére utal. Kétségtelen, hogy a kárpát-medencei korai rézleletek egy részének nyersanyagául rudabányai réz szolgált (Kalicz N., 1992).

Az őskorban a termésréz volt a legfontosabb bányatermék területünkön.

A szakirodalomban többször található említés az Érc- Ásványbányászati Múzeumban őrzött, 10-15 ezer évesre becsült pattintott kőékről, amely még 1945 előtt, ismeretlen körülmények között került elő a rudabányai vasércbányában, és termésréz fejtésére szolgált. Mint láttuk, legkorábban csak a Kr. e. 6. évezredben számolhatunk a helyi réztermelés megindulásával, tehát a kőék sem lehet ennél régebbi, ha az valóban rézbányászok szerszáma volt. A kérdéses lelet készítésének idejét nehéz pontosan meghatározni, mert évezredekkel később, a bronzkorban is hasonló kőékeket használtak a réz termelésére, például a délnyugat-írországi Mount Gabriel bányászai (O’Brien, 1994).

A rézkorban (Kr. e. 3400-1900) a termésréz iránti igény ugrásszerűen megnőtt, mivel a pirotechnológia fejlődése már lehetővé tette a fém megolvasztását és formába öntését, súlyosabb réztárgyak előállítását. De a szerszámok jelentős része továbbra is kőből készült. A környéken talált rézleletekből (Imola, Szendrő, Abod) arra következtethetünk, hogy Rudabányán szintén intenzívebbé vált a réztermelés, és a fémlelőhely közelében feldolgozó műhelyek is működtek, amelyeknek azonban még nem akadtak a nyomára. (Egyes kutatók szerint az sem kizárt, hogy a rézből nem itt gyártották az eszközöket, hanem délebbre, a síkságon, és mint késztermékek kerültek vissza a vidéken élő népesség birtokába.)

Szempontunkból különösen fontosak a szendrőiként emlegetett, de valójában a Rudabányai-hegység nyugati oldalán, a Telekes-völgyi Csengő-barlangban előkerült lapos rézbalta, nyéllyukas fejsze és rézcsákány, mert a rézfeldolgozás viszonylag korai szakaszából, a Kr. e. 3. és 2. évezred fordulójáról származnak (Kalicz N., 1957). A megtalálási helyük és a bánya közötti mindössze néhány km-es távolság megengedi azt, hogy összefüggést keressünk az említett leletek és a rudabányai réz között. Feltételezésünket erősíti, hogy a barlang közelében földtani árkolás nyomán rézolvasztó hely maradványai bukkantak napvilágra 1971-ben, fölötte a völgyben pedig a patakra épített ismeretlen korú vízduzzasztó földgát állt, amely azonban az alsótelekesi dolomitbánya kiépítésekor, az 1970-es években megsemmisült (Podányi T., 1975).

A bronzkorban (Kr. e. 1900-800) tovább nőtt a rézfelhasználás, ami a bányászat újabb fejlődését eredményezte. Erre következtethetünk a Rudabánya 15 km-es körzetéből ismert bronzleletek, különösen a későbronzkoriak nagy számából és némelyikének gazdagságából (Szakácsi, Szendrő, Szendrőlád, Edelény, Finke, Barcika, Kurityán, Dövény, Ragály, Imola, Rudabánya, Martonyi) (Kemenczei T., 1984). Kazincbarcikán, annak a helynek a közelében, ahol az Ormos patak völgye a Sajó széles lapályával találkozik, bronzöntőmühely is működött. A – feltehetően – rudabányai rezet itt ötvözték bronzzá a távolabbi lelőhelyekről ideszállított ónnal és antimonnal. A metallurgia fejlődésének újabb állomásaként már nem csak a termésrezet tudták felhasználni, hanem más rézásványokból (oxidokból, szulfidokból) is képesek voltak fémet olvasztani. Ez a nagy szakértelmet igénylő művelet – amennyire a régészeti leletek nyomán rekonstruálni tudták – kövekkel körülkerített szabadtűzön, faszén égetésével történt; az egyenletesen magas hőmérséklet biztosítására állatbőrből készült fújtatót használtak. Miután a felszíni előfordulások kimerültek, a bányászat a föld alá hatolt. A fejtést még kemény kőből készült ékekkel végezték, az anyakőzet lazítására az úgynevezett tűzzel való jövesztést is alkalmazták. Ennek során a vágat végén nagy tüzet raktak. Az átizzott kőzet lehűlés közben megrepedezett, aminek következtében könynyebbé és gyorsabbá vált a termelés. Ahol víz állt rendelkezésre, ott a lehűlési folyamatot locsolással gyorsították. (Renfrew, 1975; O’Brien, 1994). 1981-ben Simán Katalin régész bronzkori telepnyomokat talált a bányaterület egyik művelés alá nem vont részén, ami arról tanúskodik, hogy közvetlenül a fémlelőhelyen emberek, talán éppen „ősbányászok" éltek ebben az időben.

A vas elemi állapotban csupán csekély mennyiségben fordul elő a Földön, az ember mégis ősidők óta ismerte ezt a fémet, mert kozmikus eredetű meteorvas formájában néhol hozzájuthatott. Bár a vasnak érceiből történő előállítását a Közel-Keleten már régóta ismerték, a Kárpát-medence vaskora csak a Kr. e. 8. században köszöntött be. Ettől kezdve számolhatunk a rudabányai vasérc hasznosításával is, aminek esélyét, lehetőségét nagyban növelte, hogy a korábban rézre irányuló bányászati műveletek közben elkerülhetetlen volt a vasérc, mint meddő kőzet kitermelése és felhalmozása. Amikor az új nyersanyag hasznosítása szóba jöhetett, szinte önként kínálta magát. A vidéken megjelent első vasművesek bizonyára éltek is a lehetőséggel, de hogy mikor, pontosan nem tudjuk. A számításba vehető legkorábbi adat a Kr. e. 5. századból való. Az ásató Patay Pál ekkorra keltezte az 1959-ben és 1961-ben az ércteleptől alig 2 km-re északnyugatra feltárt alsótelekesi vaskori temetőt, ahonnan rengeteg vastárgy (köztük csákányok, lándzsahegyek, kések, karperecek, tűk) és kerámia került felszínre. Az anyag a szkíták hagyatékának tekinthető, és sokban különbözik e népcsoport hasonló korú alföldi leleteitől (Patay P., 1961, 1962). A Kárpát-medence egyik legnagyobb és legkönnyebben művelhető vasérclelő-helyének közvetlen szomszédságában több mint „gyanús" a vastárgyak felbukkanása. Valószínű, hogy korabeli vasművesek temetkezési helye (és nyilván települése) volt Alsótelekesen. A sírok nagy száma (közel 200 sírt azonosították, de a jelek szerint ennél jóval több volt, csak az idők folyamán sok megsemmisült) hosszú itt-tartózkodásukra utal. Szkítakori vaseszközöket ismerünk a közeli Csengő-barlangból is. A tárgyalt időszakban még nemigen különültek el egymástól a vas előállításának egyes munkafázisai, tehát az ércet kitermelő bányászok, az ércből nyersvasat olvasztó kohászok és a vasból eszközöket készítő kovácsok egy helyen éltek és dolgoztak, alkalmasint ugyanaz a személy végezte mindhárom tevékenységet. Az említett mesterségek csak később, a vastárgyak iránti igények fokozatos növekedésével specializálódtak, de egymásrautaltságuk miatt mindig szoros kapcsolatban álltak.

Így olvaszthatták a termésrezet a bronzkori rézbányászok.

A kárpát-medencei vasművesség virágkora akkor köszöntött be, amikor a Kr. e. 4. században nyugatról megkezdődött a La Téne kultúrát hordozó kelta népcsoportok beáramlása. A keltákat a vas népének is nevezik, nem ok nélkül: híres vasművesek voltak, e fém használata általuk terjedt el Európa-szerte. A nyersvasat kettős piramis alakú rudak formájában szállították a kohókból a feldolgozó helyekre. Bronzöntő műhelyeik is működtek, és fejlett pénzverésük volt hazánk mai területén. Észak-Magyarországon a cotinus nevű törzsük telepedett meg, amelyről a római történetíró, Tacitus említi, hogy vasércet bányászott. Bizonyos, hogy a rudabányai vasércelőfordulást is művelték a kelták. Ezt az állítást arra alapozzák a kutatók, hogy a Rudabánya és Szuhogy közötti völgyben fémolvasztásból származó salakok között késő-keltakori cseréptöredékeket találtak. (Kalicz N., 1957; Podányi T., 1974a, 1975).

Mivel a vaskohászat tech¬nológiája a kezdetektől a koraközépkorig szinte változatlan maradt, biztos datálásra alapot adó mellékletek híján nehéz meghatározni, hogy ennek az iparnak a leggyakoribb és legjellegzetesebb maradványai, a salakhányók mely néptől vagy időszakból származnak. Ezért lehetséges, hogy a Rudabányán és térségében ismert salaklelőhelyek némelyike valóban a kelta vasművesség hagyatéka. A kérdés szempontjából figyelemre méltó, hogy szép számmal maradtak fenn kelta emlékek a környéken: Ormosbányáról vaskard, olló és lánc került elő, a több népcsoport számára is menedéket adó Csengő-barlangból szintén a keltákra jellemző vasollóról tudunk. A legérdekesebb azonban a szendrői úgynevezett pszeudoantropomorph (ál-emberalakú), bronzmarkolattal ellátott vastőr (bronzmarkolat, vaspenge), amely a keleti kelta fémművesség hazánkban páratlan, szép emléke.

Időszámításunk első századaiból még hiányoznak azok a leletek, amelyeket Rudabánya korabeli bányászatával kapcsolatba hozhatnánk. Nem kizárt, hogy a kelták maradékai és különböző germán törzsek itt és más felvidéki bányákban továbbra is folytattak a szükségletek és a lehetőségek szerint meg-megújuló érctermelést és vaskohászatot.

A Kr. u. 6-7. század táján jelentek meg területünkön a szlávok. Hosszú ideig itt éltek, egészen addig, amíg már a Magyar Királyság alattvalóiként a 12-13. században be nem olvadtak az északra tömegesen csak ekkortájt felhatoló magyarságba. A huzamosabb szláv-magyar együttélés bizonyítékai a vidék ma is használt szláv eredetű régi földrajzi nevei, amelyeket a magyarok egyszerűen átvettek az itt talált őslakosságtól. Az idegen toponímiák a 13-14. századi oklevelekben lényegében ma ismert alakjukban fordulnak elő. (Például Szuha = ‘száraz’, Rakaca = ‘rákos’, Teresztenye = ‘nádas’, Varbóc = ‘füzes’ stb.)

Több jel mutat arra, hogy a szlávok már a honfoglalás előtt élénk bányászati és kohászati tevékenységet folytattak Rudabányán és környékén. A település neve is ezzel hozható kapcsolatba: Ruda szláv szó, magyar jelentése ‘érc, vasérc, vörös vasas föld’. Kezdetben nyilván csak az érclelőhely megjelölésére szolgált, majd később átvitték a bánya szomszédságában kialakuló állandó településre, amely valószínűleg a mai kvárossal ellentétes oldalon, a hegyvonulat keleti lábánál feküdt. Legalábbis ezt sejthetjük egy ottani dűlőnév alapján. (Órida = Óruda, azaz ‘régi Ruda’. Itt jegyezzük meg, hogy a bányaterület északkeleti, Felsőtelekes határához tartozó, a modern külszíni művelés által nem érintett, s meghatározhatatlan korú horpabányászat nyomait mutató részének ma is Rudahegy a neve!) Talán éppen a szláv bányász-kohász hagyományokra alapozva teremtette meg és tartotta fenn a magyar fejedelmi, majd királyi hatalom a 10-12. században virágzó észak-borsodi vastermelő szervezetét, amelynek fő nyersanyagbázisa Rudabánya lett. A mintegy 5000 négyzetkilométeres területet átfogó „vasvidék" adminisztratív központja a ma Ózd részét képező Vasvár volt: innen irányították a bányákat és a kohókat működtető királyi szolgálónépeket.

A fennmaradt helynevek tanúsága szerint e szervezet vezető rétege magyar anyanyelvű volt. Úgy látszik, hogy csak vasércet termeltek és olvasztottak, mert réz vagy más fémek feldolgozásának egészen az Árpád-kor végéig nincs semmi nyoma. A 12. század végére a tömeges vastermelés valamilyen okból hirtelen megszűnt ezen a tájon – feltehetően azért, mert a vasércbányászat és -kohászat súlypontja áttevődött a Gömör-Szepesi Érchegység akkoriban megismert, jószerivel még érintetlen, tehát gazdagabb lelőhelyeire (Heckenast – Nováki – Vastagh – Zoltay, 1968).

Hogyan derült fény minderre? Wagner (később Szendrei) János már 1879-ben hírül adta, hogy igen régi – általa őskorinak vélt – ércbányászat nyomai bukkannak elő Észak-Borsod több helyén, elsősorban fémolvasztásból származó salakmaradványok formájában (Wagner J., 1879).

A Kohászati Történeti Bizottság széles körű kutatásainak eredményeként az 1950-es és 1960-as években további salaklelőhelyek váltak ismertté Rudabánya 15-20 km-es körzetében, a következő községek határában: Alsószuha, Dövény, Felsőkelecsény, Kurityán, Kánó, Ragály, Szuhafő, Trizs, Imola, Égerszög, Jósvafő, Aggtelek, kissé távolabb Tornabarakony, Tornaszentjakab, továbbá a Telekes-völgyben. A legnagyobb mennyiségű salak természetesen Rudabányán található, ahol a völgyben létrejött 19-20. századi településrész szinte teljes egészében egy hatalmas, több korszakból származó salakmezőre épült (a neve is Tarackos, azaz troszkás, salakos). Ha a város belterületén földmunkát végeznek, 50-60 cm mélységben körülbelül fél méter vastag salakréteget harántolnak. Mindez igen intenzív és huzamosabb ideig tartó kohászatról árulkodik. A salak egy része vas-, más része rézolvasztásból származik. Vasfeldolgozásra utaló helyneveket is szép számmal találtak a térségben: Kovácsi, Mile (szénégető hely), Rednek (a Ruda szóból származó Rudnok (‘vasművesek települése’) magas hangrendű változata), Verő-oldal, Gátrét, Hutatető stb. Az említett bizottság a legígéretesebb helyeken ásatásokat kezdeményezett, amelyek meglepő eredményeket hoztak. Trizsen és Imolán számos ép kohó, Felsőkelecsényben kohórom került felszínre; mindhárom említett feltáráson olvasztásra előkészített vasérc és nagy tömegű salak, továbbá vastárgyak, kerámiatöredékek és fújtatócsövek százai képezték a mellékletet. Mindezek alapján rekonstruálni tudták a korabeli technológiát, mód nyílt a történelmi háttér megrajzolására, és az erre alkalmas elemek, elsősorban a kerámiák segítségével a tevékenység időbeli határainak megvonására (10-12. sz.). A kohászok működése – akik valószínűleg egyik helyről a másikra vándorolva végezték munkájukat – eszerint megelőzte a vidék állandó településeinek kialakulását, ami a 13. század folyamán ment végbe (első okleveles adataik többnyire az 1200-as évek második feléből valók). Ami pedig számunkra a legfontosabb: a laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy mindenütt főként rudabányai vasércet olvasztottak – vagyis az érctelep történetében először sikerült pontos adatot kapni az itt folyó bányászat koráról! (Heckenast - Nováki - Vastagh - Zoltay, 1968). Néhány kohót különböző időkben kiemeltek és múzeumokba szállítottak, ahol a többi lelettel együtt ipartörténetünk e távoli időszakára emlékeztetik a látogatókat; sok bucake-mence azonban továbbra is eredeti helyén, a földben pihen – talán lesz még alkalom és vállalkozó a feltárásukra. A kutatások eredményeit a fentieken kívül egy értékes monográfia és több tanulmány őrzi az utókor számára.

Koraközépkori (9-12. sz.) vasolvasztó-telepek Rudabánya környékén.

Miután a 12. század végén az észak-borsodi vasvidék kohótelepei elcsendesedtek, mintegy másfél évszázadig semmilyen adatunk nincs a Rudahegy bányászatáról. Közben nagy változások mentek végbe: sorra települtek az új falvak, a terület lassan benépesült. A mai Rudabánya ősi településmagvának kialakulása is erre az időre, a 13. század első felére tehető a hosszan elnyúló érclelőhely nyugati oldalához csatlakozó dombon. Okleveles említést azonban csak meglehetősen későn, 1299-ben találunk róla először Ruda alakban. Nemsokára feltűnik a -bánya utótaggal kiegészült ma használatos neve is: előbb 1351-ben, majd 1378-ban. Az 1335. évi pápai tizedjegyzékben papja feltűnően alacsony összeggel szerepel, tehát ekkor még jelentéktelen hely lehetett. Ezután gyors felvirágzásnak indult, mert 1359-ben, illetve 1378-ban már a bányavárosokra jellemző közigazgatási és bírói szervezettel rendelkezett, és a 14. század végétől Gölnic, Szomolnok, Rozsnyó, Igló, Jászó és Telkibánya mellett a hét felső-magyarországi bányaváros egyike. Bizonyára annak köszönhette várossá válását az 1350-es években, hogy a Károly Róbert vagy Nagy Lajos király által betelepített német ajkú bányászok az előző időszaktól eltérően nem vasércet, hanem rezet és elsősorban nemesfémet: ezüstöt fejtettek, illetve állítottak elő (ez utóbbit a szulfidos ércekből és feltehetően főként azok mállási folyamatok során dúsult felszínközeli zónáiból nyerték). A valamelyik régi, talán kimerülőfélben levő bányavidékről érkezett gyakorlott szakemberek a gazdag, jó minőségű és könnyen művelhető érclelőhelyen hirtelen felfuttatták a termelést, ezért sikerült rövid idő alatt városi rangra emelkednie a korábban villa (falu), illetve possessio (jobbágyfalu) minőségben szereplő településnek. A német bányapolgárság jelenlétéről egyébként több korabeli emlék is árulkodik, amelyeket majd a megfelelő helyeken említünk. (Van azonban olyan vélemény is, hogy a városi kiváltságok megszerzése sokkal előbbre datálható. A bányavárosok szövetségének 1487. évi statutuma egyes kutatók szerint ugyanis a kiváltságnyerés idősorrendjét tükrözi, vagyis a harmadikként említett Rudabányának e tekintetben meg kellett előznie a negyedik helyen szereplő Jászót, amelynek 1255-ben megerősítették régi kiváltságait. A vidék településtörténete, az okleveles adatok és az alább ismertetendő közvetett bizonyítékok – várospecsét, templomépítés – azonban nem emellett szólnak.)

Rudabánya középkori várospecsétjének rajza.

A 14-15. századra datálható tehát a helység és a bányászat fénykora. Rudabánya az 1450-es évekig királyi bányaváros volt, majd Szapolyai Imre birtokába ment át, 1527-ben pedig Ferdinánd király Thurzó Eleknek adományozta. Jelentőségét érzékelteti, hogy Zsigmond király két ízben, 1399-ben és 1408-ban ítélkezett itt, és okleveleket is keltezett innen. Szerencsére napjainkig fennmaradt az ezüstből készült városi pecsétnyomó. Átmérője 7,1 cm, körirata: Sigillum civitatis Rudae (Ruda város pecsétje). Ábrázolásai: középen baljában pásztorbotot tartó, jobbját áldásra emelő püspök szembenéző alakja (valószínűleg Szent Miklós, a város templomának védőszentje). Feje fölött gótikus bástya, alatta mérműves ablakú épület (templom). Kétoldalán szimmetrikus elrendezésben a bányászszimbólumok első ismert hazai megjelenése: függőlegesen álló ék és kalapács. Ilyen megoldást ezen kívül csak egyet ismerünk: Kuttenberg (Kutná Hora, Csehország) 1327-ből származó régi városi pecsétjén. Minden más ábrázolás keresztbe helyezve mutatja a szakma jelképpé vált két ősi szerszámát. Az üresen maradt részeket leveles indák töltik ki. A szakemberek szerint ez az egyik legszebb középkori várospecsétünk, kiváló mesterre valló, magas színvonalú művészi munka. Stílusjegyei alapján készítése egyértelműen a 14. század közepére tehető, ami a várossá nyilvánítás általunk feltételezett ideje mellett szól. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona, jelenleg az állandó kiállításban tekinthető meg.

A 14-15. században épült református templom déli homlokzata, előtte az 1896-ban emelt harangtorony, balra a volt református iskola (ma gyülekezeti terem) látható.

Az újdonsült bányaváros életképességét és gazdasági erejét talán az érzékelteti a legjobban, hogy tekintélyes számú polgársága ugyancsak az 1350-es évek táján hatalmas, katedrális méretű (33 m hosszú) koragótikus templomot emelt a település központjában. A 15. század elején valamilyen okból átalakították, amikor is későgótikus külsőt kapott. Ez az oka annak, hogy az épületen mindkét stílus jellegzetességei – támpillérek, boltvállak, csúcsíves nyílászárók – megfigyelhetők. A háromhajós csarnoktemplom jól tükrözte a város lakosságának kifinomult igényeit, magas művészi érzékét. Legértékesebb műtárgya híres vasajtaja, amely az Anjou-kori építkezés emléke. (Az eredeti ajtó a 20. század eleje óta a miskolci múzeumban van, a helyszínen műanyagból készült tökéletes másolata látható a gótikus kőkeretben.) A művészettörténészek úgy tartják, hogy az egyik legértékesebb ránk maradt középkori kovácsmunka.

Külső felületét vaspántokkal 55 rombusz alakú mezőre tagolták, melyekben a helyi lakosság vezető rétegének nemzetiségi hovatartozásáról árulkodó német nyelvű felirat (M[utter] Maria Hilf Caspar Melchior Balthasar) olvasható, továbbá Anjou-címerek és talán mesterjegyek figyelhetők meg. 1430 táján a templom belsejét az itáliai trecento hatását tükröző freskókkal díszítették, amelyekből napjainkra csak két töredékes ábrázolás maradt fenn. 1437-ben ide temették Perényi Istvánt, Zsigmond király étekfogó mesterét, a közeli Csorbakő várának urát. Kiemelkedő művészi értéket képviselő vörösmárvány síremlékére gótikus kisbetűs körirat mellett családi címerek és rendi jelvények kerültek. Egy másik hasonló anyagú sírkő is található a templomban: a szomolnoki születésű Saurer Erhard bányaprovizoré 1576-ból, rajta a család úgynevezett „beszélő címere" két vadkanfejjel és az életrajzi adatait megörökítő nagybetűs latin felirat. A templom később a török pusztítás következtében rombadőlt. A 16. század végén a reformátusok vették birtokba (papjukat 1594-ben említik először), akik 1664-66 között csak az épebben maradt nyugati harmadát állították helyre. Ma is ebben az állapotban látható, néhány 18. századi kiegészítéssel (bejárati előtér, festett famennyezet). Az épületet és műalkotásait 1970 és 1976 között falkutatást és ásatást követően restaurálták; ma a látogatók által kedvelt műemlék, a település bányavárosi korszakának egyetlen helyben megmaradt hírnöke. (Soós I., 1957; Rozványiné Tombor I., 1957; Podányi T., 1974b, 1975).

A 20. századi munkálatok során több helyen feltárták és átvizsgálták a középkori bányaművelés maradványait, így sikerült információkat és tárgyi bizonyítékokat szerezni annak technikai szintjéről. Az ércet föld alatti módszerekkel termelték, előbb a völgytalp felé lépcsőzetesen lefelé haladó táróbányászattal, majd függőleges aknaműveléssel. Némelyik akna mélysége a 100 m-t is meghaladta. A továbbiakban Podányi Tibort, a téma legjobb ismerőjét idézzük: „…A lejtőkre telepített tárókból, aknákból és az ezekhez kapcsolódó vágatokból állt a feltárás. A feltárást a kézi jövesztés adottságai miatt gazdasági megfontolásból lehetőleg a vasérctesteket takaró vagy burkoló pannon agyagba illetve campili márgába telepítették és a keményebb vasércben a legrövidebb úton igyekeztek elérni a rezes vagy ezüstös dúsulásokat. Az aknák és vágatok szelvényeiben is a legkisebbre – 1-1,5 m 2-re – törekedtek. A fejtések üregei viszont a rézérc- vagy ezüstös ólomérc-dúsulás szeszélyes alakjához és méreteihez alkalmazkodtak és gyakran több ezer m3-esek is voltak… A kőzetjövesztés eszközei az ék és kalapács, valamint a csőrszerűen görbe csákány voltak… A szállítás a szűk vágatokban – több kutyacsontváz- és bőrtömlő-lelet szerint – kutyákkal, az aknákban kézi vagy lójárgányos hajtású vitlákkal, a vízemelés vörösfenyő csövekben bőrlabdás lánccal, a szellőztetés deszkából szegezett facsatornákon bőrfújtatókkal történt. A leletek szerint világítóeszközül vékony fenyőpálcikák és különböző formájú, faggyúval töltött cserépmécsesek szolgáltak…" (Podányi T., 1957, 1975).

Középkori bányászszerszámok (nyeles ékek) Rudabányáról.

Bányavilágításra használt középkori cserépmécsesek Rudabányáról.

Az írott források csak ezüstös ólomérc és [termés]réz fejtéséről szólnak, de közvetett bizonyíték van arra, hogy kisebb mennyiségben vasércet is bányásztak ebben az időszakban. Egy 1399-ben kelt oklevél ad hírt a jósvafői vashámorról, amelynek helyét az 1960-as években sikerült azonosítani, és próbaásatással megvizsgálni. A salakok között talált vasérc a vegyelemzés alapján rudabányainak bizonyult. (Marjalaki Kiss, 1958; Vastagh G., 1986).

Nem csupán a bányászat biztosította a város lakosságának a megélhetését: a hatalmas réz- és ezüstolvasztási salakhányók ismeretében – melyek zömének keletkezését a kutatás egyértelműen a 14-15. századra helyezi – régóta tudjuk, hogy nagyszabású kohászatot is folytattak. Egy magyarul csak nemrégiben közölt, már a hanyatlás idejéből, 1528-ból származó okirat részletesen beszámol erről a tevékenységről. Szerzője valószínűleg Dernschwam János, a Fuggerek magyarországi faktora, aki a jelzett évben beutazta a felső-magyarországi bányavárosokat. A sok érdekes adatot tartalmazó szöveg az ő útijelentéséből származhat: „Rudán van egy ezüstbánya, kézi ércpéldányokat is eleget találnak, és ahol csak lemélyítenek, elég ércet találnak, ha az nem nagyon dús is. Ha ez a bánya máshol feküdne, haszonnal lehetne művelni, de itt csupa magyarok laknak, akiknek van elég szántóföldjük, szőlőik is, és nem tűrnek meg itt németeket. A kohóikhoz nincs víz [hajtóerő] és csak egészen kis kemencéik vannak. Mikor elkezdik [az olvasztást], a kemencébe dobnak néhány ólomdarabot és erre némi ércet és faszenet. Utána kiveszik az ólmot, leűzik és a kapott ezüstöt hazaviszik. Szépen rendezték ezt be, hogy egyszerre lehessen négy fújtatót hajtani… Az ezüstjüket a kamarának tartoznak beszolgáltatni. Az alkamaragróf Sebastian Sautrer (Saurer?) Ez egy pap, egy jó ember, idevaló születésű, maga is bányát művel, igaz hogy ő termeli a legtöbb ezüstöt… Régebben lehetett talán 20 kohó, ma csak 7 van. A bányászok magyarok…" (A kipontozott részeken nehezen érthető, számunkra érdektelen számítások szerepelnek, amelyek közlésétől eltekintettünk.) A fentiekből kiderül, hogy Rudabánya lakossága a 16. század elejére elmagyarosodott, bár az alkamaragróf neve nem erre utal. (Vastagh G., 1984).

Végül nagy valószínűséggel az is igazolható, hogy a helyben előállított fémek (elsősorban a réz) értékesítését legalább részben idevaló kereskedők végezték. Ugyanis 1439-ben Albert király szabadalomlevelet adott Czigen-füsel Erasmus (nevéből következtethetően német származású) rudabányai polgárnak, amely szerint nevezett és alkalmazottai áruikkal bármely országrészben kereskedhetnek, őket bírói eljárás alá vonni senkinek a kérelmére nem lehet. Ez az okmány feltehetően rézkereskedelemre szólt, mert ebben az időben nem tudunk más termékről a településen, amit érdemes lett volna ilyen széles körben forgalmazni. (A termelt ezüsttel, mint fentebb láttuk, nem rendelkezhettek szabadon.) Tehát a 14-15. században a bányászat – kohászat – fémkereskedelem egymásra épülő, jól működő komplexuma alakult ki Rudabányán, amely a település városi kiváltságait biztosította.

A gyors és szinte előzmények nélküli felvirágzást váratlan, de nem megmagyarázhatatlan összeomlás követte az 1520-as évek első felében. Önállóságát, városi kiváltságait elvesztve Rudabánya főurak kezére jutott: Thurzó Elek után a Bebekeké. 1545-ben már jobbágyfalu, lakói elsősorban földműveléssel foglalkoztak. Emellett még folyt némi bányászkodás: a jobbágyok 1565 és 1578 között tizedet adtak a földesúrnak az általuk termelt finomrézből. Ugyanekkor említenek tisztított ezüstöt is. Itt említendő érdekes adalék, hogy Bebek Imre prépost (aki pap létére mégis megnősült) 1541 és 1553 között hamispénz-verő műhelyt rendezett be a bánya szomszédságában levő csorbakői várban. Az érméket ezüstözött vagy ónozott vörösréz- és bronzlapkákra verték, igen jó, a törvényes pénzektől alig megkülönböztethető minőségben. A szükséges alapanyag egy részét bizonyára a rudabányai érclelőhelyről szerezték be.

Wolfgang Lazius 1556. évi Magyarország-térképén ékkel és kalapáccsal dolgozó bányász látható a település neve felett, tehát a köztudatban egy darabig még tovább élt a hírnevet biztosító bányavárosi idők emléke. Rudabánya 1567-ben kincstári tulajdonként a szendrői vár tartozéka, története ezután hosszú ideig összefonódott az erősség és uradalma históriájával. Közben új veszedelem jelentkezett: 1564-től a környéken állandósultak a török zaklatások, emiatt az egyre gyérülő lakosság gyakran kényszerült menekülésre.

1573-ban a helység azt kérte Miksa királytól, hogy erősítse meg régi bányászkiváltságait. A beadvány sorsáról nincs tudomásunk. Ugyanebben az évben talán utoljára említik együtt Rudabányát a hét felső-magyarországi bányavárossal.

A jelek szerint 1580 táján hosszú időre megszűnt a bányászat. Ha ennek az okait keressük, elsősorban a felszínközeli réz- és ezüsttartalmú ólomérc-telepek fokozatos kimerülését említhetjük. A bányák és a kohók mind kevesebb hasznot hoztak, ezért az amúgy is „mobil" bányászok az 1500-as évek elejétől kezdtek elvándorolni az északabbra fekvő gazdagabb ércterületekre. A második problémát a földesurak önkénye, nemtörődömsége, illetve a vállalkozás és a tőke hiánya jelenthette. Végül a törökdúlás adta meg a kegyelemdöfést a rudabányai ércbányászatnak: a háborús idők egy évszázada alatt az aknák és a vágatok beomlottak, a berendezések tönkrementek, a bánya területét benőtte az erdő és a bozót. A szép városi házak elenyésztek, a sokszor futásra kárhoztatott népességgel együtt pedig az utolsó bányamunkások is elhagyták a települést. Ilyen körülmények között szó sem lehetett érctermelésről.

A következő pontosan három évszázadot a hanyatlás korának nevezik Rudabánya múltjának kutatói. A 1600-as évek nagy részét kivéve mégsem mondhatjuk, hogy a bányászat szempontjából érdektelen, eseménytelen lett volna ez a hosszú időszak. Gyakran történtek próbálkozások, reményteljes kezdeményezések, de különböző okok miatt mégsem következett be igazi fellendülés. Ez az első olyan szakasza Rudabánya múltjának, amelyből bőséges iratanyag maradt ránk, tehát a bányászat eseményeit most már hiteles korabeli dokumentumok alapján tudjuk feleleveníteni. Soós Imre volt egri levéltárosé az érdem, hogy felkutatta és 1957-ben közzétette ezt a becses forráscsoportot a Rudabánya ércbányászata című könyvben.

Egy 1641. évi tanúvallomás szerint Rudabánya, valamint a közeli Disznóshorvát és Ziliz községek népe az 1610-es évektől egyebek mellett sínvassal is adózott az egri töröknek. E tényből a rudabányai vastermelés újraindulására gondolhatnánk. A kutatók többsége viszont azon a véleményen van, hogy a sínvasadó nem az itteni vasbányászat bizonyítéka, „hanem a határsávban máshol is szokásos feudális teher". A vasat kereskedelmi úton szerezhették be a zavartalanul működő csetneki vagy más felvidéki hámorokból, és adóként lerótták a folytonosan vashiánnyal küszködő törököknek. (Soós I., 1957).

Rudabánya a 17. század folyamán többször cserélt gazdát: hol a kincstár, hol magánszemélyek birtokolták. 1670-től hosszabb ideig ismét a kincstáré, a szendrői uradalom tartozéka. 1683 óta az uradalom és a vár parancsnoka az olasz katonacsaládból származó Alessandro de Guadagnis, aki 1686-ban magyar honosságot és Sobieski János lengyel királytól grófi címet kapott. Nevét ettől kezdve Gvadányi Sándornak írta, és feleségül is magyar nőt vett. Erőszakos birtokszerző hírében állt, szigorúan behajtotta a környék lakosságára kivetett adókat, miközben meggazdagodott. Felfigyelt az elhagyottan álló rudabányai ércbányákra is, bár azok a kincstár tulajdonában álltak. Valószínűleg már az 1680-as évek vége felé megpróbálkozott a bányászat újraindításával. 1690-ben azonban a szendrői uradalom és a hozzá tartozó falvak csere útján gróf Csáky István országbíró tulajdonába mentek át. Csáky 1692-ben eltiltotta Gvadányit a rudabányai bányák birtoklásától és művelésétől, eredménytelenül. A termelés 1692-től fellendült, a következő 9 évben 24 ezer forintot költöttek az elhagyott tárnák felújítására és üzembe helyezésére. A forrásokból az is kiderül, hogy a bányászat semmit sem jövedelmezett. A Csákyak 1700-ban zálogba adták a falut és bányáit Gvadányi Sándornak, ő azonban még ugyanebben az évben meghalt.

Végrendeletében mindent feleségére, Forgách Dorottyára hagyott. Az asszony eredményesebb bányatulajdonosnak bizonyult. A Rákóczi-szabadságharc kitörése után jó érzékkel a fejedelem pártjára állt, ezért amikor Rudabánya és környéke hamarosan a kurucok kezére került, zavartalanul működtethette tovább bányáit. Az általa termelt, akkoriban ritka és értékes árucikknek számító rezet a fejedelem fegyvergyáraiban és pénzverdéjében használták fel. 1705-ben Gvadányiné adómentességet szerzett Borsod megyétől bányászai számára. Rákóczi 1707-ben egyik főembere útján, majd 1709-ben maga kétszer is arra szólította fel a megyét, hogy adó- és egyéb terheik elengedésével segítsék a rudabányai bányászokat, mert fontos szolgálatot tesznek a hazának. A környéken folyt harcok, majd az 1710. évi pestisjárvány kedvezőtlenül hatottak a településre és a bányászatra egyaránt. 1713-ben III. Károly király rendeletben utasította Borsod megyét, hogy a rudabányai rézbánya minden dolgozóját mentsék fel a közterhek alól, tekintettel a régi magyar királyoktól kapott kiváltságaikra. A bányászok ekkor már nem helybeliek, hanem ideiglenesen betelepített szakmunkások voltak, akik a falu lakosságától elkülönülve a bánya bejáratánál 18 kunyhóban, úgynevezett kalyibában laktak. Miután a bányaművelés befejeződött, eltávoztak Rudabányáról. Gvadányiné 1717 után csak az uralkodótól kért nagyobb összegű kölcsönökkel tudta működtetni a bányát.

Mivel ez sem segített, 1721-ben a faluval együtt megvételre felajánlotta a királynak. Tette ezt annak ellenére, hogy nem tulajdonos, hanem csak zálogbirtokos volt a területen. A kincstár Szomolnokról bizottságot küldött ki a rézbánya megvizsgálására. A szakemberek végül arra a megállapításra jutottak, hogy nem érdemes átvenni az üzemet, mert csak ráfizetéssel lehetne működtetni. Ezzel megpecsételődött a Rákóczi-szabadságharc néhány évétől eltekintve mindvégig problémákkal küzdő vállalkozás sorsa: 1728-tól már ismét nem művelték a rudabányai rézbányákat.

Néhány évvel később, 1733-ban helyi bányászok Felsőtelekes határában próbálkoztak ércfejtéssel, de a földesúr beavatkozása miatt a munkálatok hamar abbamaradtak.

1749-ben a Csákyak visszaváltották Rudabányát a Gvadányi-családtól, de azonnal zálogba is adták, majd 1771-től ismét ők a község és környéke birtokosai, egészen a 19. század közepéig.

Az 1750-es években kezdett újból az érctelep felé fordulni a vállalkozók érdeklődése. 1759 és 1770 között Enczler József gölnici bányatulajdonosnak komoly befektetéssel sikerült a három évtizede szünetelő termelést újraindítani. Rudabánya és Alsótelekes közelében réz- és vasérc-, Felsőtelekesen vasércbányákat nyitott. A Felvidékról szakképzett bányászokat hozatott, akik föld alatti művelést folytattak.

A jövesztést robbantással végezték. A korabeli iratok szerint mindkét ércféleség bőségesen fizetett. A Csákyak azonban – mivel maguk is hasonló terveket szőttek –, akadályozták Enczler működését, ami oda vezetett, hogy a vállalkozó 1770-ben abbahagyta az ércbányászatot.

Fazola Henrik egri lakatosmester 1771-ben vashámort alapított Diósgyőrben, melynek nyersanyagbázisa a kiváló minőségű upponyi vörösvasérc volt. Az üzemnek 1775-ben már Rudabánya és Felsőtelekes határában is voltak bányái, de a nagy szállítási költségek miatt viszonylag alacsony szinten maradt az innen felhasznált ércmennyiség. Ráadásul a Csákyak ebben az esetben sem tettek kivételt: gáncsoskodásuk miatt a vashámor 1793-ban lemondott rudabányai bányajogosítványairól.

Csáky Antal 1782-ben kutatási engedélyt kapott Enczler elhagyott bányáira. 1783-ban megkezdte saját rudabányai vasércbányájában a termelést.

A dicső bányászmúltra való emlékezés szép megnyilvánulása a település 1786-os évszámot viselő pecsétnyomója. A kerettel ellátott ovális mező alsó felét barokkos címerpajzsban elhelyezett, ügyesen formált bányászjelvény (keresztbe rakott ék és kalapács) tölti ki, fölötte bal kezét csípőre tevő, jobbjában baltát vagy fokost tartó alak látható deréktól felfelé, kalpaggal a fején (minden bizonnyal egyenruhás bányász). A pecsét körirata torzítva adja a település nevét (Rudo Banie 1786), ami nyilván annak tudható be, hogy a vésnök nem magyar anyanyelvű volt, és hibásan olvasta a talán rossz kézírással előtte levő eredeti szöveget.

Rudabánya 1786-os évszámot viselő pecsétjének a rajza.

1789-ben a dédesi vasgyár a korábban szintén Enczler által művelt, beszakadt és gazdátlan felsőtelekesi vasércbányákat szerette volna újraindítani. Az engedélyt csak 1796-ban kapta meg, és még ugyanezen év júniusában két bányásszal meg is kezdődött a munka. A Csákyak azonban megint közbeléptek: a dédesi vájárokat kitiltották a bányából, és végül a vasgyár kénytelen volt átengedni bányajogosítványait a minduntalan hatalmaskodó földbirtokosoknak.

1793 és 1798 között Enczler egy másik bányáját Szalay Pál Sáros megyei táblabíró és társai nyitották újra. A megkezdett termelést 1794-ben ismét Csákyék állították le, s mire 1798-ban rendeződött volna a helyzet, különböző problémák miatt ez a kezdeményezés is kudarcba fulladt.

A Csáky család 1799-ben vaskohót épített Szendrő alatt, Garadna-pusztán, a Bódva vize mellett. Az üzemet elsősorban Rudabánya, valamint Alsó- és Felsőtelekes bányái látták el vasérccel. De sem a kohók, sem a bányák nem biztosítottak nyereséget, ezért a vállalkozás a tulajdonos, Csáky János halála után 1807 körül megszűnt.

Nem csak az érctelep keltette fel a figyelmet ebben az időszakban: 1804-ben és 1807-ben a Rudabánya környéki salakhányók feltárásával és hasznosításával is kísérleteztek.

A következő 20 évben nincs tudomásunk bányászati jellegű tevékenységről a térségben.

1826 táján ismét megélénkült a rudabányai érctelep: a század közepéig magánemberek és kisebb bányatársulatok sorra próbáltak szerencsét, kevés eredménnyel. A fokozódó vállalkozói kedv talán annak tudható be, hogy a fejlődő magyar ipar egyre több nyersanyagot, egyebek mellett különböző érceket kívánt. 1843-ig legalább 15 alkalommal adtak ki zártkutatmányi engedélyt. A más bányavidékekről érkező, tapasztalt szakemberek feltárási munkái nagyban hozzájárultak az ércelőfordulás teleptani viszonyainak jobb megismeréséhez.

Az egyik legjelentősebb kezdeményezés a miskolci polgárok által jegyzett Nepomuki János Bányatársulat volt, amely 1826 és 1831 között a hasonló nevű bányát indította újra. A helybeliek emlékezete szerint ezt a tárót már évszázadokkal azelőtt is műveltek, és korábban sok rezet adott, amiről a közelben levő rézsalak-hányók árulkodtak. Az érctelepet 18-20 öl vastagságú vasérc képezte, benne gyakran előforduló termésrézzel. A beomlott táró helyreállítása után időnként több mint 30 munkást foglalkoztattak. A tisztított és válogatott ércet 50 mázsás szállítmányokban Szomolnokra vitték. A gazdaságtalan üzemmenet és egyéb problémák miatt azonban néhány évi működés után kénytelenek voltak beszüntetni a bányászatot.

1841-ben Wallich Ferenc gölnici bányász végzett jelentős kutatásokat a rudabányai vasérctelepen. 1844-46-ban előbb magányosan, majd másokkal közösen bányászkodott Szabó Károly alsótelekesi lakos. Ezidőtájt a telekesi parasztok egyre gyakrabban foglalkoztak érctermeléssel, bár nem rendelkeztek bányászati engedéllyel.

Rövid életű volt az 1843-ban Pohl József szomolnoki ügyvéd vezetésével bejegyzett bányatársulat is, amely rezet, ezüstöt és higanyt fedezett fel az egyik újonnan mélyített aknában. 1850-ben József, Adolf, Ferenc és Mátyás nevű bányáikat még említették, igazgatójuk Kiss Ferenc volt. A későbbiekben azonban már nincs nyomuk.

Erre az időre esett a kassai, illetve szomolnoki illetőségű Tóth Antal rudabányai bányanyitása is. Rendbehozta a beomlott és elhagyott aknákat és tárókat, új érclelőhelyeket tárt fel, és a Tarackoson levő salakhalmokból kitermeltette az olvasztott ércet. Társulata 13 helyen folytatott munkálatokat, elsősorban rézércek után.

1841-ben a diósgyőri vashámor újra megkezdte a kutatásokat régi bányáiban. Mivel azok eredményre vezettek, 1843-ban bányászati jogot kért és kapott a Rudahegyen vörös- és agyagvaskőre, Lajos- és József-bánya néven, amelyek 1867-ig, a vashámor megszűnéséig üzemben voltak. Egy-egy bányában többnyire 2 ember dolgozott. A külszíni fejtéssel könnyen termelhető vasércből hatalmas készlet halmozódott fel, mert a nagy távolság és a magas fuvarköltség miatt nem tudták folyamatosan elszállítani. A bányászatot ezért többször szüneteltették. (Soós I., 1957).

Fényes Elek 1851-ben ezt írja: „Hajdan a falu bánya-helység volt, mint neve mutatja, sőt mint azt régi pecsétjéből, a sok elhagyott bánya üregekből, s hámor helyekből kivehetni; hegyeiben réz most is találtatik, de rézbányák mívelése itt már több évekkel ezelőtt megszűnt." Alsó- és Felsőtelekes esetében egyáltalán nem szól a bányászatról. (Fényes E., 1851).

A diósgyőri új kincstári vasgyár 1871-ben átvette jogelődje, a vashámor telekesi ércbányáit, emellett kutatásokat is folytatott. A betelepítendő vezetők és munkások számára megkezdték a lakótelep kiépítését. A házakból kettő napjainkig fennmaradt, a felsőtelekesi köznyelv most is Kincstár néven emlegeti azokat. Péch Antalnak az állami bányák és kohók állapotáról szóló jelentésében (1873) a következőket olvashatjuk: “Rudóbányán és Telekesen számos nyomai látszanak egy régi rézbányászatnak; mostanában csak a nagy mennyiségben előjövő barna és vörös vasérczek termelésével foglalkozik nehány év óta a kincstár. A vasércz-telep Rudóbányán egész hegyet képez, Telekesen pedig 4-5 öl vastagságban táratott fel több helyen; az érczet szorgalmatosan meg kell válogatni, mert 40-45 font vastartalma mellett néha réz is találtatik benne; gondos kezelés mellet azonban igen jó, és pályasínek gyártására tökéletesen alkalmas nyersvasat ad. Hogy ezen bányákból nagyobbszerű érctermelést eszközölni lehessen csak a személyzet elhelyezéséről és az érzek elszállíttatásáról kell gondoskodni.; a szállítás végett Telekesról Rudóbányán keresztül Sajó-Sz.-Péterig egy keskeny vágányú bányavasutat kellene építeni, s akkor minden nehézség nélkül lehetne Rudóbányán 300.000 mázsát és Telekesen 3-400.000 mázsát termelni évenkint.” Péch továbbá 100 munkáslakásra, tisztilakásokra és 3 mérföld bányavasútra összesen 520.000 forint befektetését indítványozza, ezen kívül 120.000 forint forgalmi tőkére lenne szükség." (Péch A., 1873). A kincstárnak azonban nem volt pénze, így továbbra is váratott magára a fontos nyersanyagbázis bekapcsolása a magyar vasipar vérkeringésébe. Ezzel a magántőkére hárult a feladat, hogy végre megoldja a rudabányai vasérc hasznosítását.

1872-től a legnagyobb magyar bányatulajdonos, gróf Andrássy Manó (1821-1891) is vasérckutatásokba kezdett Rudabányán és környékén. 1874 és 1878 között 7 bányatelekre kapott adománylevelet (Buda, Arad, Körösbánya, Parnó, Sajó, Tokaj, Patak). Vasgyára Rozsnyó mellett működött, és bányái is voltak a közelben. Számára tehát nem volt létkérdés a rudabányai vasérc, mégis ő találta meg a bányászat fejlesztéséhez szükséges tőkéstársakat báró Rotschild Albert és lovag Guttmann Vilmos bécsi bankárok, a morvaországi Witkowitzban működő kohómű főtulajdonosai személyében. Andrássy és a neves pénzemberek 1880. február 4-én Bécsben megalapították a Borsodi Bányatársulatot a lelőhely korszerű nagyüzemi módszerekkel történő kiaknázására. Ettől a naptól számíthatjuk a rudabányai bányászat újabbkori fellendülését. A vállalkozás életképesnek bizonyult, olyannyira, hogy több mint 100 évig adott vasércet az ősi bánya. E sok szempontból érdekes és tanulságos, a település számára is meghatározó jelentőségű időszak történései jól nyomon követhetők, mert gazdag forrásanyagot hagyott maga után, melyet két kiváló bányamérnök, Pantó Endre és Podányi Tibor dolgozott fel és jelentetett meg 1957-ben, illetve 1980-ban. Korábban mindketten vezető pozíciókat töltöttek be a rudabányai üzemben.

Andrássy bányatelkeit, a bankárok pedig az 500.000 aranyforint tőke többségét adták a társulati indulásához, amit két éven belül ugyanilyen összeggel ki kellett egészíteni. Sikerült 12 évre bérbe venniük a kincstár bányatelkeit (pedig Péch Antal a bérleti szerződés tervezetét véleményező jelentésében ezt határozottan ellenezte), és kötelezettséget vállaltak arra, hogy záros határidőn belül (1882. július 31-ig) megépítik a keskeny nyomtávú szárnyvonalat a Sajó völgyében futó állami vasút Barcika állomásától Rudabányáig. Az adminisztratív vezetést Gál Jánosra (aki Rozsnyóról látta el feladatait), a műszaki irányítást az ausztriai Eisenerzből felkért Breitfuss Gáspár bányamérnökre bízták.

Gróf Andrássy Manó (Emánuel), a “vasgróf”.

A Borsodi Bányatársulat nagy lendülettel látott munkához. Azonnal megkezdték a vasútépítést és a bányaművelést. Az 1000 mm nyomtávú vonal jóval a vállalt határidő előtt, már 1881. augusztus 25-ére elkészült. A gyors kutatófúrások után a külszíni termelés mellett döntöttek, amely az Arad bányatelekben, közvetlenül a vasút végállomása mellett indult meg.

Az egész vasérctelep hasznosíthatósága érdekében 3 km hosszú, 500 mm-es lóvontatású főszállító pályát fektettek le a Bruimann nevű bányatelekig.

A szállítás 1 m3-es facsillékben történt. A hasznos anyagot takaró laza fedőréteget eleinte hagyományos módon, kézi erővel takarították le és rakták csillékbe, amelyeket kézzel toltak a gyűjtőhelyre, onnan pedig lóval húztak a domboldalban kialakított hányókra. A vasércet dinamittal robbantották. Már 1881-ben megkezdték az előkészítést és a dúsítást aknás kemencékben, széntüzelésű szárítópörköléssel. Ennek következtében az érc elvesztette víztartalmának nagy részét, ami által eredeti súlya mintegy 20 %-kal csökkent. Összesen 4 hengeres pörkölőkemence épült. 1882-ben a gazdag készlettel rendelkező Andrássy-telket is művelni kezdték. 1884-ben már elérték a 100.000 tonna éves termelést, 500 fős munkáslétszám mellett. Az érc minőségének ellenőrzésére laboratóriumot hoztak létre.

A rudabányai ércpörkölő-kemencék. (Képeslap, 1905 körül.)

Rudabánya lakossága 1880-ban mindössze 650 fő volt, és többnyire földművelésből élt. A bányászathoz értő munkaerőt ezért a Felvidékről, elsősorban a Szepességből és Dobsináról kellett betelepíteni, de érkeztek iparosok és tisztviselők a Monarchia más bányahelyeiről, sőt külföldről is. (A legnagyobb számban az egyedülálló német nyelvjárást beszélő és sajátos kultúrájú dobsinai bányászok, az úgynevezett bulénerek települtek át Rudabányára. Folyamatos beköltözésük egészen az 1920-as évek elejéig tartott.) Ausztriából előregyártott faházakat szereztek be számukra, és 1882-re már 40 lakást építettek fel a falutól délre, a Tarackos nevű területen. Ezzel megvetették a bányatelep alapjait, amely az 1930-as évek végéig dinamikusan fejlődött. A szakértelmet nem igénylő munkaköröket a környező falvakban és helyben élő parasztok töltötték be, többnyire idényjelleggel („kétlaki bányászok"). 1883-ban további, a dolgozók ellátását szolgáló létesítmények készültek el: a pékség, az élelemtár, a mészárszék és a vendéglő. Hamarosan orvos és gyógyszertár is megkezdte működését.

1889-ben a társulat megvásárolta az eredetileg 12 évre bérelt kincstári bányatelkeket. 1890-ben már 1000 fő volt a dolgozók száma, a termelés 200.000 tonnára emelkedett. A műszaki fejlesztést sem hanyagolták el: a lovak helyett gőzmozdonyokat alkalmaztak, 1891-ben pedig Angliából gőzüzemű kotrógépet szereztek be, amely jelentősen megnövelte a letakarítás hatékonyságát. A kutatás ütemének gyorsítására 1895-ben fúróberendezést állítottak üzembe. A több mint 100 gyermek számára a társulat iskolát nyitott. Az egészségügyi ellátás javítására 1896-ban 16 ágyas kórházat rendeztek be. A villamosenergiát 1898-tól saját erőműből nyerték.

A századfordulóra Európa egyik legkorszerűbb bányaüzeme épült ki Rudabányán. Ekkor nyáron 1300, télen 1800 volt a munkáslétszám. Az érctermelés már 300.000 tonnára rúgott, a nagy szakértelemmel művelt külfejtés hosszúsága elérte a 2 km-t, mélysége a 40-60 m-t, 5-6 egymás alatti lépcsőzetes szinttel. A település lakossága látványosan növekedett: 1890-ben 1435, 1899-ben már 2321 fő volt. A dolgozók kulturális igényeit a tiszti és az altiszti kaszinó, a társulati könyvtár, zenekarok, színjátszókör, ismerettejesztő előadások és más, fokozatosan gazdagodó lehetőségek szolgálták. (Edvi Illés A., 1900; Hahn K., 1904; Podányi T., 1980).

A rudabányai vasércbánya kórháza (ma a 2. sz. orvosi rendelő).

Épült a 20. sz. elején. (Preszly szignójú művész akvarellje, 1939.)

A telep és az üzem kiépítését, valamint a bányászat felfuttatását követően az 1900 és 1914 közötti időszakra esett a Borsodi Bányatársulat fénykora. További dinamikus fejlődés mutatkozott minden területen. A termelés 1910-ben érte el a csúcsát 430.000 tonnával, amely a hazai összmennyiség 20 %-a volt. A kiváló minőségű rudabányai vasércből azonban csak kevés jutott Magyarországra, mert azt döntő részben a witkowitzi (ma Vitkovice, Csehország) kohókba szállították.

Az első világháború megtorpantotta a több mint három évtizedes töretlen fejlődést. Sok bányászt behívtak katonának, közülük 107 halt hősi halált a harctereken. Helyettük asszonyok, gyerekek és egyre növekvő számban hadifoglyok dolgoztak. Szállítási és egyéb problémák is hátráltatták a termelést, amely jelentősen visszaesett. 1918-tól Kállai Géza bányamérnök vette át az üzem vezetését. Rá várt a feladat, hogy a háborús években bekövetkezett hanyatlást visszájára fordítsa. Közben az ország életében drámai fejlemények következtek be. A trianoni határok megvonásával Rudabánya maradt az egyetlen műrevaló vasércbányánk. Jelentősége tehát megnőtt, de ekkorra a felszínközeli oxidációs zóna legjobb minőségű és viszonylag könnyen hozzáférhető barnavasércét gyakorlatilag már lefejtették. A későbbiekben állandó ércminőségi és gazdaságossági problémák jelentkeztek, amelyeket fokoztak a korviszonyok miatt fellépő egyéb nehézségek. Az 1920-as évek elején a bánya teljesítménye mindössze 10 %-át tette ki a háború előttinek, csökkent a meddőletakarítás üteme, a foglalkoztatottak száma csupán 333 fő volt. A Borsodi Bányatársulat csődje elkerülhetetlennek látszott, miután elvesztette korábbi biztos hátterét: a bécsi tőkéseket és a witkowitzi vasművet.

A vasércbánya vezetősége 1925 körül.

Az első sorban balról a negyedik Kállai Géza igazgató.

A kezdeményező szerepet egyre inkább a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. vette át. Már a háború előtt 16 %-os részesedést szerzett a társulatban, amit 1925-ben 45 %-ra növelt. Javaslatára ebben az évben Ormospusztától Rudabányáig kiépítették a normál nyomtávú vasutat, ami azt jelentette, hogy 45 évi működés után megszűnt az 1000 mm-es barcikai szállítóvonal. (A vasércet ugyanis a tulajdonában levő ózdi kohók használták fel, és ezzel a megoldással átrakás nélkül lehetett a szerelvényeket célba juttatni.) Végül a Rima Rt.-nek sikerült megvásárolnia a bányaüzemet, amelynek teljes tulajdonjoga 1928. január 1-én szállt rá. A Borsodi Bányatársulat 1927. december 31-én, 47 évi fennállás után megszűnt. Példaszerű tevékenysége – különösen működésének első három évtizedben -- érdemessé teszik arra, hogy nevét a magyar ipar-, és ezen belül a bányászattörténet legszebb lapjain tartsuk számon.

Az 1920-as évek közepétől az érctermelés lassú emelkedésnek indult, 1927-ben már elérte a 200.000 tonnát, és más mutatók is javultak. A szükséges műszaki fejlesztés azonban elmaradt, beszüntették az ércek előkészítő pörkölését, továbbra is elhanyagolták a meddőletakarítást.

A Rima Rt. kezdeti lendületét hamar megtörte a nagy gazdasági világválság, amelynek éveiben fennállásának legnehezebb időszakát élte át a rudabányai vasércbánya. Csökkentették a munkanapok számát, majd elbocsátották a munkások egy részét, súlyos megélhetési gondokat okozva ezzel a bányászcsaládoknak. 1934-ben csupán 43.000 tonna volt a termelés, a dolgozók száma 364 főre esett vissza. A válság enyhülésének jelei csak 1935-ben mutatkoztak, amikor a heti munkaidő már 5 nap volt.

Az 1930-as évek jelentős fejleménye, hogy nagy ütemben megindult a föld alatti vágathajtás. Ez a művelési mód korábban ismeretlen volt a modern rudabányai bányászatban. Előtérbe kerülését a meddőletakarítások elmaradásának és a kotrógépek leállításának köszönhette. A közeli Kurityánban, a régóta rudabányai tulajdonban levő szénbánya mellett új gázturbinás erőművet építettek, ahonnan távvezetéken keresztül látták el árammal az üzemet és a települést. A félévszázados faházakat korszerű kertes téglaépületekkel váltották fel, a közelükben gőzsütödét és közfürdőt adtak át rendeltetésének. A vasércbánya további sorsát a második világháború határozta meg. 1939-ben a hadiüzemmé nyilvánították.

Az ércigények növekedése miatt 300.000 tonnára futott fel a termelés, amihez hozzájárult a föld alatti művelés megindulása 1942-ben. A barnavasérc (az elsődlegesen kialakult karbonátos vasérc oxidációs zónájának érce) mellett kisebb mennyiségben megkezdték a gyengébb minőségű pátvasérc és ankerit (karbonátos vasérc) fejtését is. A munkások száma 820 főre ugrott. 1943-ban hozzáláttak a vasútállomástól kiinduló föld alatti főszállítópálya, az altáró létesítéséhez, amit azonban csak 1948-ban adtak át.

Az 1945. március 25-től december 14-ig német megszállás alatt volt Rudabánya. December 13-án az áramszolgáltatás megszűnése miatt az üzem leállt. Szerencsére csak kisebb harcok folytak a térségben, így komolyabb károk nem keletkeztek: csak néhány vasúti hidat robbantottak fel a visszavonuló németek. 1945 elején az anyaghiánnyal és más nehézségekkel dacolva a bányát újra termelőképessé tették. A munka február 7-én már megkezdődött, de a szállítás vagonhiány miatt csak májusban indult meg az ózdi és a diósgyőri kohókba. Az élet lassan normalizálódott, a bányamunka is visszazökkent a rendes kerékvágásba. 1947-ben az érctermelés már meghaladta a háború előtti szintet. Megkezdődött a 3 éves terv.

A Rima Rt. 1946 decemberétől állami felügyelet alatt állt, majd 1948 végén megszűnt a nagy múltú vállalat. Rudabányai jelenlétének 21 éve alatt 4,3 millió tonna vasércet adott a magyar kohászatnak. A bánya állami tulajdonba került, mint az Ércbányászati Nemzeti Vállalat legnagyobb üzeme. 1951-től 1964-ig önálló gazdasági egységként működött, ettől kezdve megszűnéséig az Országos Érc- és Ásványbányák kötelékébe tartozott OÉÁ Rudabányai Vasérc Művei néven. (Podányi T., 1980)

A szocialista tervgazdálkodás időszaka alatt ugrásszerűen fejlődött a bányászat műszaki színvonala, és alapvető változásokon ment át a település is. Elektromos kotrógépek végezték a meddőletakarítást és az ércrakodást, az anyagmozgatást dömperek vették át. A föld alatti bányászatban egyre korszerűbb és hatékonyabb módszereket alkalmaztak, aminek eredményeként a mélyből felhozott ércmennyiség 200.000 tonnára emelkedett. Az össztermelés a legjobb években elérte a 650.000 tonnát, a munkáslétszám 1300-1500 fő között mozgott. Sorra adták át az új létesítményeket: korszerű műhelyeket, irodaházat, fürdőt, üzemi éttermet stb. A település lélekszáma megközelítette az ötezret. Országos viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű beruházás volt 1952 és 1960 között az ércelőkészítő üzem építése, amely sikerrel oldotta meg a 20-24 % vastartalmú pátvasérc dúsítását. Így vált lehetővé, hogy a fogytán levő limonit helyett a bányászatban mindinkább ez az ércféleség vegye át a vezető szerepet. A forgódobos kemencékben végzett mágnesező pörkölés és szeparálás nyomán 42 % vas- és 2 % mangántartalmú dúsítmányt kaptak.

A termelés legmagasabb szintjén, az 1970-es évek végén évi több mint 200.000 tonna dúsított pátvasércet állítottak elő, nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó 87 %-os fémkihozatallal.

A rudabányai vasércdúsító az 1950-es évek harmadik legnagyobb magyarországi beruházása volt.

1973-tól néhány évig a magasabb réztartalmú pátvasércből rézszínport vontak ki flotálással. Az ehhez szükséges berendezést a Velencei-hegységben megszűnt pátka-szűzvári üzemből szerelték le és hozták ide. Kiegészítő tevékenységként olykor más ásványokat is termeltek: például a festékgyártáshoz szükséges vasokkert, szigetelőanyagként használt baritot, Alsótelekes határában kohászati, vegyipari és építőipari célra egyaránt alkalmas dolomitot stb.

Rudabányához tartozott a perkupai anhidritbánya és őrlőmű, továbbá egy ideig a tornaszentandrási mészkő- és a martonyi vasércbánya.

A bányászat fejlődése a lakosság életkörülményeiben is éreztette hatását. Jelentősen javult a lakáshelyzet, mivel 30 év alatt több mint 500 új otthont adtak át vállalati beruházásban. Megoldódott a régóta kritikus vízellátás, később szennyvíz-, majd gázvezeték épült (igaz, hogy csak a település egy részén). Művelődési ház, könyvtár, múzeum, eleven kulturális élet, zenekarok, műkedvelő csoportok, szakkörök, sportegyesület, iskolabővítés, óvodák, színvonalas kereskedelmi ellátás, új vasútállomás – csak néhány az 1945 utáni évtizedek vívmányai közül, és ez a felsorolás korántsem teljes.

Az elért eredmények, a látványos fejlődés ellenére sem volt biztos a vasércbányászat helyzete. Az 1950-es évek elejétől állandó minőségi és gazdságossági problémák jelentkeztek, árviták folytak a kohászattal, sőt egyesek az üzem létjogosultságát is megkérdőjelezték, mert az import vasérc olcsóbb volt, mint a rudabányai dúsítmány. A termelés évről évre nagyobb veszteséggel járt, amit csak jelentős állami támogatással tudtak kompenzálni. 1980-ban szép és a hagyományokhoz méltó ünnepség keretében emlékeztek meg a nagyüzemi bányászat fennállásának 100. évfordulójáról, miközben már a döntéshozók asztalán feküdt a bánya bezárásáról szóló javaslat. Erre a fájdalmas, sokak szerint elhamarkodott és előkészítetlen lépésre a kormányzat csak jóval később szánta el magát: 1985. december 31-ével szüntették meg a vasércbányászatot és -dúsítást Rudabányán. 1948-től idáig csaknem 19 millió, 105 év alatt összesen körülbelül 34 millió tonna volt a kitermelt ércmennyiség. Munkahelyi balesetekben 58 bányász vesztette életét. A legsúlyosabb szerencsétlenség 1965. június 8-án történt: az egyik föld alatti fejtésben bekövetkezett omlás öt halálos áldozatot követelt.

Végül érdemes még egy pillantást vetni arra, hogy mit is köszönhet a 19-20. századi rudabányai bányászatnak egy olyan terület, amely látszólag távol állt tőle, de mégis szoros kapcsolatban állt az iparággal: a település szellemi-kulturális élete. Például 1925-ben augusztus 20-án a bánya dolgozóinak kezdeményezésére és adakozásából állították fel Gvadányi József mellszobrát, Pásztor János alkotását. (A leleplezési ünnepségen tízezer ember vett részt!) 1926. június 2-án Rudabányán rendezték meg Dobsina bányaváros fennállásának 600 éves emlékünnepségét. Dr. Görgő Tibor (1892-1978) bányaorvos, amellett, hogy komoly eredményeket ért el hivatásában, Kürt álnéven verseket is írt, öt kötete jelent meg; ő a szerzője a napjainkig kedvelt Zúg az erdő, zúg a nádas kezdetű dal zenéjének és szövegének. 1935-ben leplezték le az első világháborúban hősi halált halt vasércbányászok emlékművét, Bóna Kovács Károly fegyvert ragadó munkást ábrázoló nagyméretű bronzszobrát. A rudabányai születésű dr. Tarján (Thern) Jenő (1914-1999) nyelvész 1939-ben kiadta a vasércbányászat szaknyelvének szókincséről szóló monográfiáját, amely máig az egyetlen önálló munka e témakörben. 1956-ban a bányaüzem és a dolgozók jóvoltából jött létre az a kis bányászattörténeti gyűjtemény, amely megvetette a mai, országos hírű múzeum alapjait. Kiemelkedő szellemi teljesítmény volt a helyi műszaki értelmiség legjobbjai (Pantó Endre, Podányi Tibor, Moser Károly) szerkesztésében 1957-ben megjelent Rudabánya ércbányászata című könyv, az egyik legjobb hazai üzemtörténeti öszszefoglalás. Pribojszky Mátyás, a világjáró citeraművész Rudabányán kezdte pályafutását a művelődési ház néptánccsoportjának kísérőzenészeként az 1950-es évek végén. A vasérctermelés nélkül sohasem kerültek volna napvilágra a világhírű Rudapithecus-leletek és a pompás ásványok De a legjobban talán az érzékelteti a bányászat mély hatását a helybeliek lelki életére, hogy az 1932-34 között Lux Kálmán tervei alapján felépült evangélikus templom úrasztalát is a legszebb rudabányai ásványokkal ékesítették, belső falaira pedig domborművű bányászjelvények kerültek. Az ilyen és hasonló dolgok ismeretében értékelhetjük csak igazán azt a páratlan és megismételhetetlen szerepet, amit ez a nem is olyan régen még virágzó nagymúltú tevékenység játszott Rudabánya és más bányásztelepülések történetében.

1986-88-ban elvégezték a szükséges felszámolási és rekultivációs munkákat, azóta azonban csend honol a hatalmas külszíni fejtés fölött. Az erdő lassan birtokba veszi a területet, és évről évre emelkedik a legmélyebb részt kitöltő bányató kékeszöld vizének szintje A készletek még nem fogytak el teljesen, ezért bízhatunk abban, hogy egyszer még eljön az idő, amikor érdemes lesz újrakezdeni a bányászatot a most szunnyadó érclelőhelyen. De nem szűnt meg a vidéken a bányászat több évezredes hagyománya: 1987 óta külszíni gipsztermelés folyik a Rudabánya közelében levő Alsótelekes mellett, az 1960-as évek elején feltárt lelőhelyen, hazánk egyetlen művelésre érdemes előfordulásán. A nyers gipszkő nagyobb részét a cementgyárak veszik át, míg kisebb hányadából finomgipszet állítanak elő a volt vasércdúsító-mű helyén kialakított égetőműben. A bánya ásványvagyona a kiaknázás jelenlegi szintjén hosszú évtizedekre elegendőnek látszik. A privatizáció óta váltakozó (magyar és külföldi) magántulajdonban levő üzem egyelőre szerény keretek között működik, de új termelési ágazatok bekapcsolásával nyitva áll előtte a fejlesztés lehetősége. A vasércbánya és a dúsítómű bezárása utáni traumát lassan kiheveri Rudabánya. Ezt jelzi, hogy 2008. július elsejétől - közel ötszáz év után - ismét városi címet kapott a település. Az erről szóló oklevelet, valamint a város jelképes kulcsait 2008. szeptember 6-án, az első Rudabányai Városnapon dr. Gyenesei István önkormányzati miniszter adta át Szobota Lajos polgármesternek.

I r o d a l o m

• BRÜCKMANN, F. E. (1727): Magnalia Dei in locis subterraneis. Braunschweig.
• EDVI ILLÉS Aladár (1900): A magyar vaskőbányászat és vaskohászat ismertetése, különös tekintettel az 1900. évi párisi nemzetközi kiállításon résztvevő vállalatokra. Budapest.
• FÉNYES Elek (1851): Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest.
• GUCKLER Győző (1882): Rudóbánya vidékének bányászati fejlődése. = Földtani Értesítő, 3. 3. sz. 37-41.
• HAHN Károly (1904): A Borsodi Bányatársulat vaskőbányászatának monográfiája. = Bányászati és Kohászati Lapok, 38. 579-592.
• HECKENAST Gusztáv – NOVÁKI Gyula – VASTAGH Gábor – ZOLTAY Endre (1968): A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban. Budapest, Akadémiai Kiadó.
• KALICZ Nándor (1957): Rudabánya őskora. = Rudabánya ércbányászata. Budapest, 1957. OMBKE, 5-6.
• KALICZ Nándor (1992): A legkorábbi fémleletek Délkelet-Európában és a Kárpát-medencében az i. e. 6-5. évezredben. = Archaeologiai Értesítő,

1. 3-14.

• KEMENCZEI Tibor (1984): Die Spätbronzezeit Nordostungarns. Budapest, Akadémiai Kiadó.
• MARJALAKI KISS Lajos (1958): Egy borsodi vashámor 1399-ben. = Borsodi Szemle, 2:1, 62-64.
• O’BRIEN, W. F.(1994): Mount Gabriel: a bronze age copper mine in South West Ireland. Galway, University Press.
• PATAY Pál (1961): Az alsótelekesi vaskori temető. = Folia Archaeologica, 13, 27-50.
• PATAY Pál (1962): Újabb ásatás az alsótelekesi vaskori temetőben. = Folia Archaeologica, 14. 13-22.
• PÉCH Antal (1873): Péch Antal osztálytanácsos jelentése a selmeczi és diósgyőri kerülteben és Rézbánya vidékén létező állami bányák és kohók állapotáról. Budapest.
• PODÁNYI Tibor (1957): A régi rudabányai ércbányászat. = Rudabánya ércbányászata. Budapest, OMBKE, 66-101.
• PODÁNYI, Tibor: (1974a): Rudabánya und Telkibánya. = Der Anschitt, 26. Bochum, 1974. 2. 3-9.
• PODÁNYI Tibor (1974b): Rudabánya bányásznemzetségei. = Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat, 107. 208-211.
• PODÁNYI Tibor (1975): A rudabányai bányászat történetének néhány emléke. = Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat, 108. 845-852.
• PODÁNYI Tibor (1980): A nagyüzemi bányászat 100 éve Rudabányán. I-II. = Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat, 113. 665-673., 721-728.
• RENFREW, Colin (1975): Before civilization. The radiocarbon revolution and prehistoric Europe. London.
• ROZVÁNYINÉ TOMBOR Ilona (1957): Rudabánya műemlékei. = Rudabánya ércbányászata. Budapest, OMBKE, 48-65.
• SOÓS Imre (1957): Rudabánya története 1880-ig. = Rudabánya ércbányászata. Budapest, OMBKE, 7-47.
• VASTAGH Gábor (1984): Ezüstkohászat Rudabányán 1528-ban. = Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat, 127. 341-342.
• VASTAGH Gábor (1986): Régi vaskohászat Jósvafőn. = Bányászati és Kohászati Lapok – Kohászat, 119. 115-118.
• VÉRTES László (1969): Őskori bányák Veszprém megyében. Lovas, a legősibb bánya. A sümegi ősbánya. Veszprém.
• WAGNER János (1879): Őskori érczbányászat nyomai Borsod megyében. = Archaeologiai Értesítő, 13. 281-282.

Rudabányával foglalkozó, illetve rudabányai vonatkozású könyvek a Magyar Elektronikius Könyvtár (MEK) állományában:

• TARJÁN Jenő: A vasércbányászat szaknyelvének szókincse Rudabányán. Budapest, 1939.
• PANTÓ Endre - PANTÓ Gábor - PODÁNYI Tibor - MOSER Károly (szerk.): Rudabánya ércbányászata. Budapest, 1957.
• GARAMI Evelin: A rudabányai vasércdúsító-mű. Rudabánya, 2005.
• SZÉCHY Károly: Gróf Gvadányi József élete és munkái. Budapest, 1894.
• HORECZKY Ferenc: Gvadányi József magyar lovasgenerális emlékezete. Pozsony, 1887.

A Rudabányán megjelenő Bányászattörténeti Közlemények című folyóirat egyes számai az interneten az Országos Széchényi Könyvtár által működtetett Elektronikus Periodika Archívumban olvashatók. Ezekben számos rudabányai vonatkozású tanulmány és közlemény szerepel.