A cím olvastán bizonyára sokan meglepődnek: ugyan mi köze is lehetett vársunknak a középkor, s különösen a 14.-16. század, az érett gótika és a reneszánsz európai festészetéhez? Pedig volt, s mint az alábbiakban látni fogjuk, nem is kevés!

A középkorban a festők (a freskók és a táblaképek mesterei egyaránt) többnyire maguk készítették a munkájukhoz szükséges festékeket. Ehhez természetes anyagokat, például porrá tört ásványokat, szárított növényeket, terméseket stb. használtak. Az évszázadok alatt jól kiépített nemzetközi kereskedelmi hálózat alakult ki, amely az akkor ismert világ távoli pontjairól is a művészek kezébe tudta adni a festékkészítéshez szükséges legkiválóbb alapanyagokat. Az egyik domináló szín, az ultramarin (kék) előállításához használt lazurit nevű asványt például kizárólag a mai Afganisztán Badahsan nevű tartományából szállították Európába. Amikor azonban az oszmán hódítás miatt a 14. században a keleti kereskedelmi útvonalak bezárultak, megszűnt a lazurit importja, ezért gondoskodni kellett a helyettesítéséről. Erre a céltra az egyik rézásvány, az azurit bizonyult a legjobbnak, mert Európa több helyén is előfordult, tehát viszonylag könnyen, gyorsan és a lazuritnál olcsóbban hozz lehetett jutni. Az azurit pedig a legszebb, legtisztább formában, és elég nagy mennyiségben a 14. század közepétől működő rudabányai rézbányában fordult elő. Tulajdonképpen az akkori bányaművelés "mellékterméke" volt egy másik, ugyancsak festékalapanyagként használt rézásvánnyal, a zöld színű malachittal együtt. Megtalálható volt még néhány más magyarországi lelőhelyen (a Felvidéken és Erdélyben, de ezek festéknek kevésbé voltak alkalmasak), továbbá Franciarszágban, Németországban és másutt is, de a festők a rudabányai azuritot találták a legjobbnak! Honnan tudjuk mindezt? A következőkben erről szólunk.

Lássuk előbb az azuritot, úgy, ahogy a természet megalkotta. A kép egy rudabányai azuritot ábrázol a helyi Bányászattörténeti Múzeum gyűjteményéből, mely kisebb részben már malachittá alakult. (Ha vizet vesz fel az azurit, ez a folyamat játszódik le.) Az azuritot ősidők óta használta az ember festékkészítés céljára, valószínűleg Rudabányán is, más ásványi anyagokkal (malachit, okker, vörös és barna vasércek stb.) együtt. Ezt bizonyítják a régészeti leletekből származó, elszíneződéseket mutató őrlőkövek. A réz- és bronzkori réztermelés, majd a szkíta és kelta, végül pedig koraközépkori (szláv?) vasércbányászat után a 14. század közepétől jelentős réz- és ezüstbányászat kezdődött Rudabányán, amely a 16. század elejétől rohamosan hanyatlásnak indult, s a törökdúlás kezdetével fejeződött be. Pontosan ebben az időszakban említik forrásaink úgy Magyarországot, mint a festők számára nélkülözhetetlen azurit legfontosabb forrását. A lelőhelyet azonban nem nevezik meg, de a mai mineralógusok (és nyomukban a témával foglalkozó művészettörténészek) egyöntetűen állítják, hogy ez csak Rudabánya lehetett. Az akkoriban ismert többi magyarországi azurit-előfordulás ugyanis nem szolgáltatott az ittenihez hasonló minőségű és mennyiségű tömeges, tiszta azuritot. (A volt vasércbányában szerencsés esetben még ma is találhatók ilyen példányok.)

Érdekes, hogy a régi hazai forrásaink nem szólnak a magyar (rudabányai) azuritnak e fontos művészettörténeti szerepéről. Külföldi művekben azonban találunk rá adatokat. Mielőtt ezek közül néhányat bemutatnánk, megemlítjük, hogy Jékely Zsombor művészettörténész, a budapesti Iparművészeti Múzeum munkatársa, a hazai falképfestészet elismert kutatója internetes blogjában Hungarain azurite (azaz Magyar azurit) címmel 2011. február 27-én érdekes bejegyzést közölt. Ebben arról ír, hogy a budapesti Belvárosi templomban feltárt, eddig ismeretlen középkori freskó (Szűz Mária gyermekével) mestere egészen különleges kék színt használt a festményen. Ennek kapcsán megemlíti, amit már fentebb leírtunk,vagyis hogy a középkori Európában Magyarország, közelebbről pedig a rudabányai rézbánya volt az egyik elsődleges azurit-forrás. Külföldi forrásokra is hivatkozik e téren. (Pl. Daniel V. Thompson, Materials and Techniques in Medieval Painting, 1956.) Valószínűleg Jékely blogbejegyzésén alapul az a kis közlemény, amely a National Geographic Magazine magyar kiadásának egyik 2011. évi számában jelent meg, és szintén azt írja, hogy a közpkori italiai festők a kék szín előállítására rudabányai azuritot használtak.

Egy 1966-ban megjelent angol nyelvű tanulmány szerint a kék színezőanyag volt a legfontosabb az európai festészetben. Bizonyos, hogy Magyarország volt az azurit elsődleges forrása Európában, mindaddig, amíg az országot meg nem szállták a törökök, és a szállítás elapadt. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Magyarországot napjainkig az azurit lelőhelyeként tartják számon. (R. J. Gettens - E. West Fitzhugh: Identification of the materials of painting. 1. (I.) Azurite and Blue Verditer. Megjelent a Studies in Conservation című szakfolyóirat 1966. évi 2. számában.) Közismert, hogy a mai Magyarországon egyedül Rudabányán található olyan típusú azurit, amely a középkorban a festékkészítés alapanyagául szolgálhatott. A török hódítás felemlítése is Rudabányára utal a középkori művészek által használt azurit származási helyét illetően, erről alább szólunk részletesebben.

De lássuk az egyik legérdekesebb korai forrást az azurit magyarországi eredetéről!

Karel van Mander (1548-1606) holland manierista festő (a fenti képen) Itáliában járva ismerte meg Giorgio Vasari művét a legkiválóbb itáliai festőkről. Ennek hatására ő is megírta a holland (flamand) festők életrajzát Het schilder-boek (Haarlem, 1604, magyarul: Festő-könyv) címmel. Ebben említést tesz arról, hogy amikor Michiel Coxie (1499-1592) megbízást kapott II. Fülöp spanyol királytól (aki akkor Flandria uralkodója is volt) Hubert és Jan van Eyck híres genti oltárképének (1432) másolására, nem talált megfelelő minőségű azuritot a kék szín reprodukálásához. Korábban ugyanis ezt az anyagot Magyarországról szerezték be, de a török hódítás miatt az ottani forrás elapadt. Végül csak a megrendelő segítségével, igen drágán (32 dukátért) jutott hozzá az azurithoz. Coxie története azt mutatja, hogy csakis Rudabánya lehetett a magyar azurit származási helye. Ugyanis a felvidéki és az erdélyi rézlelőhelyek (ahol az azurit szintén előfordult) sohasem kerültek a törökök hatókörébe, onnan semmi sem zavarta volna a kereskedelmet. Rudabánya viszont, bár nem hódoltsági területen feküdt, az egri és a füleki török érdekszférába tartozott, sőt adóztatták az itt élő lakosságot, és még "török bírót" is kineveztek a településre! (Levéltári adatok szerint például 1641-ben Asszú András töltötte be ezt a tisztséget.) A bányászat 16. század közepi megszűnésének egyik oka éppen a török megjelenése volt: a lakosság elmenekült, a bányaművek tönkrementek.

Karel van Mander könyvének címlapja. Tudomásunk szerint ebben szerepel először az az adat, hogy a törökdúlás előtt Magyarország volt a kék festék előállítására használt azurit elsődleges európai forrása. Rudabánya nevét azonban nem hozza szóba, az azurit-szállítás török hódítás miatti megszűnésének felemlítésével közvetett módon mégis erre utal (lásd fentebb).

A képen Wilhelmus (vagy Willem) Goeree (ejtsd: Guré) (1635-1711) holland festő látható. 1697-ben Verlichterie-kunde címmel könyvet adott ki, amelyben részletesen ismertette azokat a festékanyagokat és készítésük módját, amelyeket a korabeli és a régebbi festők használtak. Egy mai holland művész, Jaap den Hollander (született 1942-ben) ennek alapján rekonstruálta a festék-készletet, és a leírtak szerint megpróbálkozott a Goeree által felsorolt alapanyagokból a festékkészítéssel is. Den Hollander a kék színnel kapcsolatban a következőket írja: "A 14. századtól 1526/1541-ig az azuritot elsősorban Magyarországról importálták. A Rudabánya (Magyarországon) melletti rézbánya szállította a legjobb azuritot. A 16. században a törökök lerombolták ezt a bányavárost, így a Magyarországról származó réz- és azuritexport jórészt leállt. Az azurit ára nagyon emelkedett. Az emberek ebben az időben így helyettesítő anyagot kerestek az azuritkék helyett, és ez volt a kobalt(kék), ami az ezüstbányászat mellékterméke. A kobaltkék gyártása speciális holland (delfti kék csempe) és flamand tevékenység lett a 17. században. A kobaltkék népszerű volt a festők körében alacsony ára miatt. Mire Magyarország 1699-ben felszabadult a török megszállás alól, a kobalt átvette az azurit szerepét." (Hollandból fordította Budai Boglárka.)

A fentiek alapján valószínű, hogy Hollandiában, amely az európai festőművészet egyik központja volt a középkorban és a korai újkorban is, létezhetnek olyan írott (például festékanyagokat szállító kereskedők számlái, levelek vagy más dokumentumok), esetleg előttünk ismeretlen nyomtatott források, amelyek név szerint említik Rudabányát, mint a kék festék alapanyagának, az azuritnak a legjobb forrását - ezekből vehette ide vonatkozó adatait Jaap den Hollander.

W. Goeree könyvének címlapja.

Jaap den Hollander festék-készlet rekonstrukciója W. Goeree könyve alapján. A felső sorban jobbról a második az azuritból készített kék festékpor.

Ha az európai festőművészet 14-16. századi remekműveit szemléljük, akár valamelyik neves külföldi múzeumban, akár művészeti albumokban vagy az interneten, gondoljunk arra, hogy a rajtuk látható kék szín nagy valószínűséggel rudabányai azuritból készült! A fenti kép a már említett genti oltár (H. és J. van Eyck, 1432) egyik tábláját ábrázolja. Az olvasó Szűz Mária ruháját csodálatos kék színnel festették meg a művészek - talán éppen rudabányai azurit felhasználásával.

Ilyen kapcsolat volt tehát Rudabánya és a középkori európai festőművészet között. A téma bővebb kutatást kíván, az itt leírtakat csak előzetes figyelemfelkeltésnek szántuk. Azt azonban máris elmondhatjuk, hogy Rudabánya kultúrtörténeti szerepe egy eddig nálunk nem ismert (vagy inkább nem emlegetett), európai jelentőségű momentummal gazdagodott.

A fentiek alapján a középkori rudabányai bányatermékek (réz, ezüst, vasérc) sorát és kereskedelmét bővíthetjük a különböző festék-alapanyagokkal, elsősorban az azurittal, de emelett más, itt előforduló, szintén festékkészítésre használt ásványokkal is (pl. malachit, okker). A kitermelt mennyiség ugyan nem lehetett jelentős, inkább csak esetlegesen, a rézbányászat melléktermékeként került elő az azurit és a malachit, de mivel keresett és drága cikknek számítottak, jelentős bevételhez juttathatták a bányászokat. A helyszínen gondoskodni kellett az összegyűjtésükről, osztályozásukról, tisztításukról, a szállításra való előkészítésükről és a kereskedőknek való átadásukról, vagyis egész kis "melléküzemág" épülhetett az említett festékanyagokra. A további műveleteket (őrlés stb.) már másutt végezték, ez a feladat többnyire a végfelhasználókra, magukra a művészekre várt.

(H. S.)