Őslénytani lelőhely

   
RUDABÁNYA, AZ EMBERRÉ VÁLÁS VILÁGHÍRŰ LELŐHELYE
 
PROF. DR. KORDOS LÁSZLÓ
a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója, kutatásvezető

     A Rudabánya melletti vasércben gazdag hegyvonulat völgyeit 10 millió évvel ezelőtt tavi mocsári üledékek borították, amelyekben napjainkig megmaradtak az egykor ott élt növények és állatok maradványai, közöttük az emberré válás korai szakaszának világszerte ismert és elismert dokumentumai, mint a Rudapithecus hungaricus és az Anapithecus hernyaki fog-, koponya- és végtagcsont maradványai.

     Ősföldrajz és kronológia

     A Rudabányáról kiinduló és több kilométeren át követhető, átlagosan 1 km széles érces vonulat a felső-miocén időszakban félszigetként nyomult be az Aggteleki-karszt irányából a Borsodi-medencébe. Miután a középső-miocénben a Kárpát-medence területén jelentős süllyedés kezdődött, és a korábbi Középső-Paratethys tenger szeparálódott környezetétől, kialakult a Kárpát-medence nagy részét kitöltő Pannon-tó. A tórendszer borsodi medencéje már korábban is jól körülhatárolható, az Alföld felé szűk kapuval nyitott öblözet volt. Az alsópannon időszakban erre a területre a Miskolci kapun keresztül nyomult be a Pannon-tó vize.
     A Borsodi-medencében az alsópannon idejében három, morfológiailag eltérő környezetet (fáciest) lehetett megkülönböztetni: szárazulatok, folyóvízi-mocsaras területeket és vízzel borított tavi felszíneket.
     A Borsodi-medence zárt szárazföldi ívén belül a pannon időszakot megelőzően szubtrópusi tönkfelszín alakult ki. A karsztos folyamatokkal és normális erózióval egyenetlenné vált tönkfelszínek közül északon legjelentősebb az Aggteleki-karszt csoportja, délebbre a Rudabányai-vonulat és a Szendrői-hegység. A Borsodi-medencét délről a Bükk lapos, részben fedett karsztos tömege határolta. Keletről a medencét a Tokaji-hegység miocén vulkáni sora zárta.
     A hegységek északi és nyugati peremét, illetve a süllyedék-területeket már korábban is északról délre irányuló folyóvizek üledéke töltötte fel, míg délen tengeri széntelepes rétegsor képződött. Erre a felszínre nyomult be az alsópannonban a beltó vize, amely kitöltötte a süllyedéket, behatolt a peneplének völgyeiben, öblözeteibe, elfedte az alacsonyabb fekvésű hegységeket, s szigetekre tagolódott mocsaras beltavi rendszert hozott létre.
     A főemlősöket is tartalmazó üledékek azonban nem a Rudabányai-vonulatot övező fáciesben rakódtak le. A Rudabányai-félsziget fennsíkján korábban kialakult karsztos völgyrendszer időszakos, és változó magasságú vízzel töltődött fel, valószínűleg követve a Pannon-tó vízszintingadozását. A bányabeli mélyfúrások adataiból szerkesztett ősföldrajzi térkép segítségével rajzolódott ki az elfedett, majd nagyrészt lebányászott völgyek hálózata. Az egykori völgyeket kitöltő üledékek, a karsztosodott dolomitra települtek. Legalul 2-8 m vastagságban vörös színű tarkaagyag, majd erre a változó vízborításnak megfelelően tavi agyagmárga, mocsári szenes agyag vagy lignit, esetenként őstalaj rétegei rakódtak. A völgyeket végül folyóvízi homok fedte be.
     Az ősmaradvány tartalmú tavi-mocsári rétegek korát többféle módszerrel lehetett meghatározni. A gazdag gerinces fauna alapján az állattársaság az MN9 jelű zónába sorolható, ami európai korrelációban a 10 és 10,5 millió évekkel ezelőtti időszaknak felel meg. A biosztratigráfiai besorolásban döntő a Hipparion első megjelenése, az ősibb típusú rágcsálók hiánya, a gazdag rovarevő fauna jelenléte, valamint a később megjelenő egérfélék hiánya.
     A Borsodi-medence pannóniai tavi üledéke több helyen riolittufára települ, aminek a korát többen, több helyen kálium-argon és argon-argon módszerrel határozták meg. Az eredmények azt mutatják, hogy a Rudapithecus lelőhelyek 11,5 millió évesnél idősebben nem lehetnek. Az előzőekkel egybevágó eredményre vezettek a paleomágneses vizsgálatok is. Mindezek alapján a rudabányai lelőhelyek kora 10 millió év.

     Felfedezések, ásatások

     Az első rudabányai főemlős csontját, egy alsó állkapocs töredékét Hernyák Gábor találta meg 1965-ben a későbbi I. sz. lelőhely felszínén, majd azt 1967-ben Tasnádi Kubacska Andráson keresztül eljuttatta a Magyar Állami Földtani Intézetbe Kreztoi Miklós professzorhoz. A kihalt gerinces állatok nemzetközi hírű kutatója a leletben azonnal felismerte az eddig ismeretlen, kihalt emberszabású majmot. A Magyar Nemzet című napilap rövid riportjában hamarosan nyomtatásban is megjelent a Rudapithecus Hungaricus név. Egy hónappal később Tasnádi Kubacska András az Élet és Tudomány c. hetilapban napvilágit látott népszerű cikkében első ízben fényképet is közölt a leletről. Szintén 1967-ben a humán evolócióval foglalkozó budapesti szimpóziumon Kretzoi előadásában bemutatta a leletet, amelynek publikációja 1969-ben jelent meg.
     1969-ben Hernyák Gábor az első példány helyszínén újabb, teljesebb állkapcsot talált, aminek hatására Kretzoi Miklós vezetésével szakértői csoport utazott a helyszínre, s ott kisebb gyűjtéseket is végeztek.
     A rendszeres ásatások Kretzoi Miklós vezetésével 1971-ben kezdődtek meg a Központ Földtani Hivatal megbízásából a Magyar Állami Földtani Intézet és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem együttműködésében. Már az első ásatási évben három hominoida (kihalt emberszabású majom) lelet került elő az I. sz. lelőhelyről. 1972-ben a II. sz lelőhelyen megtalálták a RUD-7 jelű leletet, a Bodvapithecus altipalatus, valamit a RUD-9 jelű alsó állkapcsot, a Pliopithecus (Anapithecus) hernyaki holotypusát. Egy évvel később, 1973-ban az I. sz. lelőhelyet egy tavaszi hóolvadás gyakorlatilag megsemmisítette. A Kretzoi Miklós által vezetett és 1978-ig tartó ásatások alatt a rudabányai külfejtés területén több ősmaradvány lelőhelyet sikerült felfedezni, és azokon gyűjtéseket végezni. Az ásatások első hét évében 74 tételből álló hominoida anyagot sikerült begyűjteni, megjelentek az első publikációk, másolatok készültek a leletekről, s több külföldi szakértő is megtekintette a lelőhelyet.
     A Kordos László által 1979 és 1984 között vezetett ásatások és gyűjtések során mindössze két főemlős maradvány került elő. 1985. szeptember 13-án a II. sz. lelőhelyen Hernyák Gábor megtalálta a RUD-77 jelű nőstény Rudapithecus koponyát. A további ásatások eredményeként 1988-ban ugyanezen a lelőhelyen több más hominoida lelet mellett az Anapithecus koponyatöredéke is előkerült.
     A nemzetközi kutatások 1992-ben kezdődtek el. 1992 és 1994 között Kordos L. és L. L. Bernor vezetésével tafonómiai ásatás és sokrétű szakértői vizsgálat történt a II. sz. lelőhelyen, ill. a korábban begyűjtött leleteken. 1997 és 1999 között a Torontói Egyetem (D. R. Begun) és a Magyar Állami Földtani Intézet (Kordos L.) közösen szervezett nyári ásatási gyakorlatain („Rudabánya Field School”) újabb jelentős hominoida leletek kerültek elő: 1988-ban egy combcsont-pár, 1999. július 13-án pedig az eddigi legteljesebb Rudapithecus koponya (RUD-200, „Gabi”).
     Rudabányán az ásatások ezt követően hat évig (2000-2005) szüneteltek, majd annak a reményében, hogy az 1998-ban megtalált combcsont párhoz, valamint az 1999-ben előkerült „Gabi” koponyájához további maradványokat sikerül kiásni, a kutatások folytatódtak. A Torontói Egyetem és a Magyar Állami Földtani Intézet 2006. Évi újabb ásatásakor, a koponyától alig négy méterre előkerült a „Gabi” egyedéhez tartozó alsó állkapocspár, valamint a medencecsontok is. Lassan kirajzolódott egy fiatal nőstény Rudapithecus csontváza, és a kutatók merész reményekkel vágtak neki a 2007. évi ásatásoknak, amelyen legnagyobb bánatukra egyetlen főemlős maradványát sem sikerült kiásniuk. A 2008. év annál sikeresebbnek mondható! A cél most is „Gabi” további csontváztöredékeinek megtalálása volt. Rudapithecust ugyan nem sikerült találniuk, de négy különálló foglelet mellett előkerült egy fantasztikusan jó állapotban megmaradt hím Anapithecus felső állcsontja a csaknem teljes fogazatával. Első ízben sikerült együttesen megtalálni a nemre jellemző nagy szemfogat, valamint a hozzá csatlakozó elő-zápfogakat és nagyőrlőket. Az 1988. évben felfedezett Anapithecus koponyatöredéket – ami ugyan egy nőstény ősmajomtól származik – most ki lehetett egészíteni az új lelettel, és a kutatók remélik, hogy ezáltal pontosabban tudják majd rekonstruálni az Anapithecus arckoponyáját.

     A Rudapithecus

     A rudabányai hominoida kutatások eddigi több mint harminc éves történetében a leleteket sokan és sokféle szempontból tanulmányozták, s ennek eredményeként a következtetések is időről-időre módosultak. Kretzoi Milkós Rudabányán öt hominoida taxont különböztetett meg: Rudapithecus hungaricus, 1969, Bodvapithecus altipalatus, 1975, Pliopithecus (Anapithecus hernyaki), 1975, Rangwapithecus (ataxopithecus) serus, 1984, és Hominoidea indet.
     Kretzoi többször publikált elgondolása szerint a Rudapithecus egy kistermetű, törékeny felépítésű, redukált metsző- és szemfoggal rendelkező, megrövidult arcú, az arc síkjából kiálló orrot viselő, felegyesedve járó emberszabású majom volt, aki az Indiából leírt Ramapithecus-szal mutat közvetlen rokonságot. Ennek az elgondolásnak a továbbfejlesztett változata szerint az emberré válás nem Afrikában, az Australopithecusokon keresztül, hanem Ázsiában a Ramapithecusból közvetlenül kialakuló Pithecanthropuson át következett be.
     A Ramapithecus-elmélet az 1970-es évek divatos elgondolása volt amit a legtöbb kutató elfogadott, mígnem a Pakisztánból előkerült Sivapithecus koponyalelet alapján világossá vált, hogy a Ramapithecus a Sivapithecushoz tartozik, aki viszont orángután ős, s ily módon nincs közvetlen kapcsolatban az emberré válással.
     Az 1980-as években több kutató is egyre inkább úgy látta, a Rudapithecus az európai Dryopithecushoz áll közel, s egyöntetű véleményként megállapították, hogy Rudabányán csak két főemlős létezett, a Rudapithecus hungaricus és az Anapithecus hernyaki. A RUD-77 koponya értékelését követően Begun és Kordos megállapította, hogy a Rudapithecus hungaricus az 1901-ben Németországból leírt Dryopithecus brancoival megegyezik, s ezért a tudományos közéletben az utóbbi nevet használták.
     Miközben Rudabányán szüneteltek az ásatások, Spanyolországban 2004-ben ben előkerült egy 12,5-13 millió évvel ezelőtt élt, Pierolapithecusnak elnevezett új emberszabású ősmajom koponyája és néhány végtagcsont töredéke. A rudabányai leletek kutatói az új lelet ismeretében újraértékelték korábbi rendszertani álláspontjukat, és úgy gondolták, hogy a Pierolapithecus valójában a Franciaországból leírt Dryopithecus fontani fajjal azonos, és ily módon a rudabányai lelet nem tartozik a Dryopithecusok közé. Visszatértek Kretzoi Miklós professzor álláspontjához, miszerint a rudabányai ősmajmot valóban külön rendszertani egységnek kell tekinteni, és a továbbiakban a tudományos életben ismét a Rudapithecus hungaricus nevet célszerű használni.
     Már a RUD-77 koponya publikációja tartalmazza azt a későbbi részletvizsgálatokkal is alátámasztotta megállapítást, miszerint a Rudapithecus anatómiai felépítéséből egyaránt levezethető az afrikai csimpánzhoz és az emberhez vezető leszármazási vonal.
     A Rudapithecus maradványokat paleobiológiai szempontból sokan és sokféleképpen foglalkoztak. A felegyenesedett járásáról szóló kezdeti elgondolásokat a szekértők hamar megcáfolták, s főleg Begun értékelése nyomán tudjuk, hogy a Rudapithecus fán élő, négy lábon mozgó, időnként függeszkedő életmódot folytató hominoida volt. A Rudapithecus hímje a nősténynél sokkal nagyobb szemfogú, és koponyacsontja is nagyobb. A csontos belső fül computer tomográfiás vizsgálata is ezzel megegyező eredményre vezetett. A RUD-77 agytérfogata 300-340, a RUD-200 jelű leleté 280-300 köbcentiméter lehetett, agyának felépítése pedig még elmaradt a ma élő emberszabásúak fejlettségétől. Különböző számítások szerint a Rudapithecus testtömege 18 és 26 kg, termete pedig 120-130 cm között mozgott. A fogazat felépítéséből és a mikroszkopikus méretű fogkopás mintázatából következtetve a Rudapithecus növényevő volt, fő tápláléka a puha gyümölcs, nem fogyasztott magvakat és faleveleket.

     Az Anapithecus

     Az Anapithecust Kretzoi eredetileg Pliopithecus hernyaki néven írta le, jelezve, a pithecus nemzetségbe tartozónak véli. Később Kretzoi Anapithecus néven új alnemzetséget állított fel, amit a francia Ginsburg nemzetségi rangra emelt. Az Anapithecus-szal foglalkozó külföldi szakértők az eredeti leleteket gyakorlatilag sohasem látva és tanulmányozva ezt az ősmajmot a Pliopithecidae családon belül a Crouzeliinae alcsaládba sorolták, ami e sorok írójának véleménye szerint téves megállapítás.
     Az 1988-ban megtalált Anapithecus koponya eltér a dévényújfalusi ((neudorfi) Epipliopithecustól. A 2008. évi ásatások alkalmával több különálló fog mellett egy hím és egy nőstény Anapithecus csaknem teljes fogazatú felső, illetve alsó állcsontja is előkerült. Az Anapithecus fogazata és koponya-felépítése rendkívül primitív, míg mozgástípusa már a fejlett emberszabásúakéval azonos. Tápláléka a Rudapithecushoz hasonlóan puha növényi anyagokból állt. Az Anapithecust sikerült kimutatni Franciaországból, Németországból és Ausztriából, a rudabányai lelőhellyel megegyező korú üledékekből.

     Ősnövények és ősállatok

     A rudabányai lelőhelyek jellegzetessége. Hogy a lignitrétegeket, szenes anyagokat és növénymaradványos üledékeket tartalmaznak. A xilotómiai, növényszövettani vizsgálatok már korábban kimutatták a Taxodium dominanciájú mocsár egykori jelenlétét. A makroflóra és a virágporszemek elemzéséből tudjuk, hogy a vízközeli területeken változatos erdei, a fennsíkokon esetleg nyíltabb biotópok voltak. A sokféle termés között gyakori az ostorfa (Celtis) és a Glyptortrobus maradványa.
     Már a hominoida-ásatások előtt ismert volt, hogy a rudabányai lignites márgasorozat egyaránt tartalmaz csökkent sósvízi, édesvízi és szárazföldi puhatestűeket. Az ásatásokon nagymennyiségű minta alapján levont következtetések arra utalnak, hogy a nedves környezetet és a vizet igénylő puhatestűek dominanciája mellett a szárazságot igénylők is jelen vannak.
     Az első hominoida előkerülése előtt már a XX. század elejétől kezdve ismertek Rudabányáról masztodon és Hipparion-fogakat, teknőspáncélokat. A tízmillió évvel ezelőtt élt, csaknem száz gerinces fajból álló rudabányai állatvilágot röviden a következőképpen jellemezhetjük.
     A rendkívül ritka halmaradványok mellett gyakoriak a békák és a farkos kétéltűek, amelyek az egykori tóban vagy mocsárban éltek, csakúgy, mint a teknősök (Tryonix, Testudo, Geomyda) és kígyók (sikló, vipera, kobra) nagy része is. A 12 fajhoz tartozó, igen szegényes madármaradványok között baglyokat, ludakat, tyúkféléket, szárcsaféléket és verébalkaltúakat lehetett megkülönböztetni.
     A néhány denevérleletből három faj jelenlétére lehetett következtetni. A gazdag, ősi jellegű, kizárólag kihalt fajokból álló rovarevők állandó vízközelséget és erdős környezetet igényelnek. Hasonló, a sajátos rovarevőknek életteret adó nedves, erdős biotópot jelenleg Délkelet-Ázsiában találni.
     Rudabányán gyakoriak a rágcsálók apró, jellegzetes fogai. Kihalt hörcsögök, repülőmókusok, ötféle pelefaj, a valószínűleg földalatti életmódot folytató Anomalomysok népesítették be a vízközeli erdők különböző szintjeit. Igen gyakori a kistermetű hód, ami valószínűleg jól érezte magát a mocsárba gyökerező taxodium fák között.
     A nagy fajgazdagságú, de viszonylag kis egyedszámú ragadozók között a kis- és közepes termetű menyétfélék a leggyakoribbak, de éltek Rudabányán medve- és macskafélék, miközben a máshol gyakori hiénák gyakorlatilag hiányoznak. A kor legnagyobb ragadozója, a hatalmas méretű medvekutya (Amphicyon) is élt Rudabányán.
     Az ormányosok a rudabányai lelőhelyek jellegzetes nagytestű emlősei. Az első leletek még a XX. Század elején előkerültek, s a későbbiekkel együtt 1922-ben már Schlesinger  is tanulmányozta és ismertette monográfiájában. Összesen négy ormányos faj élt Rudabányán, egy kapafogú (Deinotherium) és három gumósfogú (Gomphhotheriidae) őselefánt.
     A rudabányai faunára jellemző a háromujjú ősló gyakori jelenléte. A rendszertani szempontból Hippotherium primigenium fajba tartozó ló észak-amerikai eredetű, és a nemzettség első bevándorlási hullámával érkezett a Kárpát-medencébe.A gyakori orrszarvúak közül három faj is élt a területen. Mindegyikük alacsony fogkoronájú, ami arra utal, hogy lombevők voltak, s táplálékukat az erdős vagy bokros területekről szerezték be.
     A Rudabányán közönséges disznófélék három kihalt faja alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ezek az emlősállatok tízmillió évvel ezelőtt a legutolsó európai szubtrópusi erdei környezetben éltek.
      Az eddig megvizsgált 250 kérődző csontjai között legalább hat fajt lehetett kimutatni, az erdősültebb, nedvesebb és melegebb körülményeket igénylő Dorcatheriumot, szarvasféléket és gazellákat.
     Ökológiai szempontból a rudabányai 10 millió évvel ezelőtt élt igen nagy fajgazdagságú állatvilág a Kárpát-medence nagy részét kitöltő Pannon-tó partszegélyén, trópusi-szubtrópusi körülmények között, mocsárkörnyéki erdei, és kismértékben nyíltabb, bokros vegetáció különböző biotópjaiban élt. A maradványok a mocsári-tavi üledékgyűjtőben nagyrészt rövid szállítódás után halmozódtak fel.

     Epilógus

     A rudabányai ásatások néhány év szünet után 2006-ban ismét folytatódtak. A Rudapithecus-maradványok sokoldalú vizsgálatának eredményeit a kutatók nemzetközi szakmai fórumokon bemutatták és publikálták. Mindezek eredményeként Rudabánya, mint lelőhely, és a Rudapithecus tan- és kézikönyvek révén ismertté vált az egész világon. A lelőhelyről előkerült különböző ősmaradványokat, földtani helyzetüket, tafonómiai, rétegtani, ökológiai és állatföldrajzi jellegzetességeit nemzetközi szakértői csoport több éven keresztül tanulmányozta, és az eredmények monográfia formájában megjelentek.
 
 ruda09_169_470
 
Magyar-kanadai közös ásatás, 2008.
 
 ruda09_187_470
 
Prof. Dr. Kordos László magyar és Dr. David R. Begun kanadai kutatásvezető értékelik az újonnan előkerült leleteket a 2009. évi rudabányai kutatómunka során.
 
2007._mrcius_31._kordos_lszl_470
 
A képen látható  Rudapithecus-koponya felső része 1999-ben, alsó része pedig 2006-ban került elő.
(Dr. Kordos László felvétele.)
 
kordos_470
Kordos László 1985-ben megjelent könyve a kutatások első két évtizedéről ad áttekintést. Az azóta eltelt negyedszázadban kerültek elő az igazán fontos Rudapithecus- és egyéb majomleletek, amelyek révén a lelőhely világhírnévre tett szert. Angol nyelven több tanulmány jelent meg a rudabányai ősmaradványokról, mint magyarul! APéldául a Pisai Egyetem Múzeumának kiadványsorozata, a Palaeontographica  Italica 90. kötetét (2005) teljes egészében a Rudapithecus-kutatásoknak szentelte: a nagyméretű könyv 313 oldalán közel 30 írás olvasható angolul.